Lábammal rugdostam előre a kitört kerekű bőröndöt, ahogyan haladtam előre a szűk folyosón. Mindig utáltam, hogy ilyen keskenyre szabják a teret a repülőgépeken, spórolásból, mintha mindannyian egy fojtogató konzervdobozban akarnánk meghalni. De érdekli más a profiton kívül a repülőtársaságot?! Úgysem lesz más, nem is tudom, mit hiszek minden egyes alkalommal.
Szerencsétlen bőrönd, elvesztette egyensúlyát, úgy bukdácsol és döcög a folyosón, ahogy én botladozom végig az életet, belül a lötyögő tartalommal, ami képtelen kitölteni a formát. Amióta egyedül utazok, nem tudom logikusan bepakolni, elvesztettem a kereteket.
– Elnézést, bocsánat – makogom, ahogy átpréselem magam a felső polcokra elszántan pakoló embertömegen, izzadságszag és türelmetlenség keveredik a levegőben. Gondosan leellenőrzöm a jegyem és az ülés számát, mielőtt kis sóhajjal lehuppanok a székre. Lábammal az előttem ülő feneke alá rúgom szerencsétlen csomagomat, pont akkora, hogy ilyen kis helyen is elfér, hát nem vicces, hogy az egész életem valaki alfele alá berejthető?!
Becsukom a szemem. Egyből beugrik az arca. A dühödt arckifejezése, ahogy indulattal mered rám, szétnyíló ajkai, ahogy sziszeg a lenézés a fogain keresztül. Nem tudom, mikor szerettem ki belőle, egyszer csak eljött a pont, amikor már nem éreztem semmit. Azt reméltem, megszűnök létezni, és akkor végre elenged. Hogy akkor talán már nem töltöm ki a teret, de legalábbis nem leszek többé érdekes, kiszikkadt kóróból úgysem lehet vizet elszívni.
Hirtelen válik feszültté a levegő körülöttem, megérzem a változást, figyel valaki. Kinyitom a szemem. Úgy áll előttem, válla leesve, feje lehorgasztva, alulról néz felfelé, mintha kérlelne, ahogy régen is. Ő az. Gyűlölöm ezt a pillantást, mindig eléri a célját.
– Te itt? Szia. Azt hiszem, ide szól a jegyem – mondja, és úgy mosolyog rám, mint egy rég látott barátra.
Ez nem lehet! Képtelen vagyok három órát utazni mellette! Megrohan minden elfojtott érzelem, egyedül a gyűlölet csúcsosodik ki, vagy talán a félelem, nem tudom, de érzem, hogy lebénít az áradat, szorít a mellkasom, alig kapok levegőt.
– Elnézést! – emelkedem fel annyira, amennyire a szűkre szabott énem és a hely engedi, és kétségbeesésemmel végre a légiutaskísérő figyelmét is magamra vonom.
– Azt hiszem, rossz helyre szól a jegyem – próbálkozok a rosszul palástolt ellenállással, de már érzem, ahogy a helyzet maga alá gyűr, és a menekülés esélytelen lesz. Kapkodva próbálom a türelmetlen tekintetű nőnek elmagyarázni, hogy én semmiképpen nem maradok ezen a helyen, okvetlenül sorsot kell cserélnem valakivel. Az nem lehet, hogy nekem ezt szabták ki a fentiek, ez valamiféle rendszerhiba lesz, egy rosszul megírt kód, kék halál. Csorog a hátamon a víz, a nő türelmetlensége bosszúsággá vedlik át, ő pedig csendben néz, és tudom, hogy mulat rajtam. Készségesen közelebb lép a stewardesshez, hogy a válla fölött kedves mosollyal rálessen a jegyemre, amin feketén-fehéren ott az igazság: a játékszere vagyok.
Látom, ahogy összekacsintanak.
Sajnos nem lehet máshova kérni a jegyet, minden helyjegy elkelt, újat venni sem lehetséges már, kérem, foglaljon helyet, és fogadja el a végzetét, ahogy mindenki más ezen a járaton, hát nem mondták vásárláskor, hogy reklamációt még a Jóisten se fogad el? Együtt fordulunk a karcsú vádlik után, miközben a nő magassarkújában diadalittasan elkopog.
– Na, mi lesz már? Leülsz végre? – kérdi ő, majd átpréseli magát a mellettem lévő székre, én pedig olyan picire húzom össze magam, amennyire tudom, a teret még szűkebbre szabták, és a lelkemben sem fér el már több mondanivaló. Leülök. Érzem, ahogy a támlán hozzám ér a karja, feláll a szőr a kezemen. Érdeklődik, hova utazok, széles mosollyal néz végig rajtam. Közlöm, hogy fáradt vagyok, és behunyom a szemem.
Mindenre emlékszem. Arra, hogy hányszor alázott meg társaságban, és arra, hányszor, mikor senki sem látta. A lesújtó pillantására. A fagyos csöndekre, amikor azzal büntetett, mintha nem is léteznék, nem számítanék. Talán ezért akarok ennyire eltűnni. Száguldanak bent a gondolatok, én pedig nagyon is tudatában vagyok annak, hogy itt ül mellettem. Tudom, hogy néz. Megsemmisülök a szemében, hiszen még a pillantását sem bírom állni. Hallom, ahogy veszi a levegőt. Lélegzete mély, az enyém kapkodó. Tudatosan próbálok arra figyelni, hogy úgy tegyek, mint aki alszik. Kényszerítem magam, hogy lassabban lélegezzek, pedig tudom: nem lehet becsapni. Emlékszem, amikor legutóbb az anyjánál voltunk. Mindenkinek megterítettek az asztalnál, csak nekem nem. Kedélyesen beszélgettek, miközben helyet foglaltak, és átnéztek rajtam, ahogy szerencsétlenül az ajtó mellett álldogálok. Kimentem a konyhába, hogy ne lássanak, de ott is hallottam a hangos nevetgélésüket. Rajtam mulatnak, szemérmetlenül, mint akik pontosan tudatában vannak, kegyetlenségükkel mit okoznak. Nem volt bennük irgalom. Sorban jönnek az emlékképek. Amikor a nyaraláson, a cukrászdában otthagyott. Úgy vonult ki az üzletből, mint egy sértett dáma, amikor megint nem tudtam választani az ízek közül. Pedig igyekeztem, általában amellett döntöttem, amit ő is szeretett, mert ha nem, még abba is belekötött, hogy milyen választásaim vannak, és hogy csak a hülyék esznek nyáron puncsfagylaltot. Emlékszem a fagyiárus diszkrét pillantására, a sajnálatra, ahogy intett, ne fizessek újra, amikor leejtettem a felső gombócot. Persze, hogy szégyenemben elügyetlenkedtem az egész helyzetet. Eszembe jut, ahogy szex közben megalázott, amiért csak takaró alatt akartam vele csinálni, mert mindig megjegyzést tett a remegő combomra. De a legrosszabb az volt, hogy élvezte, ha sírok. Ha már nem tudtam palástolni, mennyire megbántott, kiült valami diadalittas kifejezés az arcára, szinte mosolygott, miközben közölte velem, hogy megint mennyire túlérzékeny vagyok. Összefolynak az emlékek.
Egy óra múlva ébredek. Nem értem, hogy tudtam elaludni mellette. Egy óriási szürke takaró van rajtam, enyhén izzadok alatta, meg vagyok zavarodva. Oldalra nézek, látom, hogy nyitott szájjal alszik mellettem. Nézem az arcát, ahogy szétfolynak a vonásai. Olyan… védtelen. Megdörzsölöm a szemem, feljebb húzom magam az ülésben.
– Kellemesen aludt? – suttogja mellém lépve egy másik stewardess. – A barátja kért egy takarót, hogy ne fázzon, remélem, segített egy kicsit a pihenés – mosolyog rám. – Nagyon kedvesen figyelte, amíg aludt – teszi hozzá, én pedig érzem, hogy megint elveszek.
(Fotó: Stefan Stefancik, kép forrása: Pexels)