Poppyt, a Holstein-fríz borjat kevesebb, mint egy órával a születése után már el is választották az anyjától. Végigvezették a végtelen fehér folyosón egy apró, rácsos és szalmával megvetett ketrecig. Poppy egy ideig mozdulatlanul állt a ketrecében, miközben az anyját hívogatta. Ám a falak közé csak a magány és üresség fészkelte be magát, és az apró borjú végül annyira elfáradt, hogy nyomban elnyomta őt az álom.
Másnap reggel a csizmák ütemes dobogására ébredt. Egy kinyúlt kezeslábast és sáros gumicsizmát viselő, köpcös férfi tartott a ketrece felé, kezében egy nagy vödör friss tejjel, amit egy hanyag mozdulattal lerakott a borjú orra elé. Poppy bizalmatlanul nézte ezt a számára furcsa és idegen tárgyat. Aztán az éhsége legyőzte a félelmét, és óvatosan kortyolgatni kezdte a tejet. Mire kiitta az egészet, a lámpák lekapcsolódtak, ő pedig elaludt.
A következő reggel ismét megjelent a férfi a vödörrel, majd az azutánin is. Poppy pedig csak nőtt, és pár hónap múlva már alig tudott megfordulni a ketrecében. Aztán egyik nap, mely épp úgy indult, mint bármelyik másik, három férfi jelent meg a ketrecénél, s miután kötőféket raktak rá, kivezették egy jóval nagyobb helyiségbe, ahol egy magas, hófehér köpenyt viselő és szőke férfi állt, aki intett a három másiknak, azok pedig jó alaposan megragadták őt. Majd a fehérköpenyes egy vékony csövet helyezett a hátsójába, amitől Poppy tiltakozásul rángatni kezdte a fejét, de a férfiak erősen tartották, így moccanni se tudott. Aztán a fehérruhás kihúzta a csövet, Poppyt pedig bevezették egy másik helyiségbe, ahol apró bokszokban tarka üszők épp a szénájukat ették. Poppy kíváncsian rájuk nézett, de egyikük se viszonozta a pillantását, és ez annyira elszomorította, hogy nem is nyúlt utána az ételhez.
Azon az estén életében először álmodott egy végtelen zöld rétről, ahol a lágy szél cirógatta az ízletes füvek kalászát, miközben az eget a vadvirágok illata és madarak éneke töltötte be. Poppy pedig nekiiramodott, és futott, ameddig a lába bírta. Másnap aztán a valóság kiábrándító üressége se szegte kedvét, s még az sem zavarta a szénája rágcsálása közben, hogy a szomszéd ketrec ajtaja hirtelen egy hideg, fémes csattanással kivágódik, s két kezeslábasba öltözött férfi vadul lapátolja ki belőle a trágyát, miközben időnként hangosan káromkodtak, amiért az összetapadt trágya miatt csak lassan tudtak haladni a munkával. De az álom minden éjszakán visszatért hozzá, ráadásul nem egyedül állt a végtelen pusztán, hanem ott volt vele a többi üsző is, akik gyakran versenyt futottak vele. Ő pedig mindig csak az estét várta, amikor végre aludhatott, miközben a hasa egyre csak nőtt, és a végére akkora lett, hogy attól félt, kidurran.
Ám a durranás helyett egy sötét hajnalon Poppy arra ébredt, hogy a hasa irtózatos görcsbe rándul, aztán egyszerre csak ritmikusan mozogni kezdett előre és hátra, miközben a fájdalom egyre csak erősödött, s olyan érzése támadt, mintha ürítenie kéne, ezért izmait megfeszítve elkezdte kinyomni azt a dolgot, ami a fájdalmát okozta. Közben többszőr is pihennie kellett, de az ötödik nyomás után érezte, hogy az a bizonyos dolog elhagyja testét, s hogy a fájdalom épp olyan nyom nélkül tűnt el, mint ahogy jött. Óvatosan hátrafordította a fejét, és megpillantott egy újszülött borjat. Ám még mielőtt felfoghatta volna, hogy mi történt, megjelentek az emberek és elvették tőle az újszülöttet, Poppyt pedig egy óriási terembe vitték, ahol hosszú sorokban álltak a tehenek. Poppyt is beállították a végtelen sorba, és tőgyére akasztottak egy furcsa szerkezetet, ami csak szívta belőle a tejet, mint a szúnyog a vért. Miközben a fejőgépen volt, Poppy kíváncsian körbepillantott, de a többi tehén nem viszonozta a pillantását, hanem üres és kifejezéstelen tekintettel bámultak a semmibe, mintha a gép nemcsak a tejüket, hanem a lelküket is kiszívta volna.
A napok jöttek és mentek, de a fejőházban minden nap egyforma volt. Egyedül csak a tehenek változtak, mert akikkel először találkozott, szép fokozatosan kezdtek eltűnni, s a helyükre mindig újak érkeztek. Poppy titokban abban reménykedett, hogy ők, s talán az elvett borja is arra a buja földre kerülhettek, amiről minden este álmodott. Egy idő után a kíváncsiság annyira furdalta az oldalát, hogy muszáj volt megkérdeznie a szomszéd tehenet. Ő azonban csak a fejét rázta, és azt mondta:
– Fogalmam sincs, hogy hol lehetnek.
– Képzeld – mondta izgatottan Poppy. – Éjszakánként gyakran álmodok egy helyről, ahol minden élő, buja, és még a takarmánynak is jobb íze van.
– Minden tehén erről álmodik – felelte a másik unottan. – De ez a hely nem létezik.
– De létezik, léteznie kell! Én tudom! – nézett eltökélten Poppy. – És el fogok jutni oda!
Aztán Poppyt egy ködös hajnalon több másik tehénnel kihajtották a fejőház hatalmas kapuján, egyenesen egy hosszú vonatszerelvényhez. Amikor Poppy már elég közel ért a vagonhoz, meglátta, hogy az ajtajára egy boldog, zöld mezőn ugráló tehén képét festették. Poppy szíve hevesen verni kezdett, hát mégis csak létezik az a hely, amiről annyit álmodott, és hamarosan eljuthat oda. Boldogan ugrott fel a vonatra, bár az öröme nem tartott sokáig, mert odabent hatalmas volt a zsúfoltság. Aztán a vonat egyszer csak rándult egyet, majd megindult, és csak ment, miközben Poppy körül feltárult a világ, és látta a kígyóként kanyargó folyókat, a végtelen síkságokat, az aranyló szántóföldeket, és a takaros falvakat. A mindent beragyogó Napot, és az éjszakánként kísérteties fénnyel pislákoló Holdat és csillagokat.
Aztán a táj hirtelen fakóbb lett, ahogy vonat megérkezett úticéljához: egy drótkerítéssel védett, szürke betonmonstrumhoz, melynek hatalmas és fekete füstöt eregető kéménye úgy magasodott az égbe, mint egy mogorva tűzhányó. Amikor a vonat ismét megállt, egy csapat szürke zubbonyos férfi nyitotta ki a vagon ajtaját, aztán néhány fehérruhással kiegészülve kettéválasztották a marhákat. Poppynak nagyon nem tetszett a dolog, és arra gondolt, hogy ez a hely aligha lehet az rét, amit álmában látott, ráadásul a folyamatosan felé gomolygó füst zavarta az orrát. De nem volt sok ideje a gondolkodásra, mert a menetoszlop egyszer csak megindult, és nem sokkal később ismét csak egy ablaktalan, zárt helyiségben találta magát, miközben a nyugtalansága egyre csak nőtt, ahogy a hosszú folyosón haladt.
Aztán a menetoszlop megállt egy hatalmas, kétszárnyú és szürkére mázolt acélajtó előtt, s Poppy biztos volt benne, hogy nem akarja megtudni, mi lehet az ajtó túloldalán. Ezért kirontott a sorból, majd futni kezdett az ellenkező irányba, ahol a sarok mellett, amiről hámlott a vakolat, egy másik folyosó nyílt. Az emberek szorosan a nyomában voltak, de ő sokkal gyorsabb volt náluk, s nem sokkal később megpillantott egy ugyanolyan hatalmas és szürke vasajtót, ahová épp beterelték az utolsó marhát is, aztán jó alaposan rájuk zárták az ajtót, miközben odabentről vad dörömbölés zaja szűrődött ki. Ám a dörömbölés szép lassan elhalt, és a helyét dermesztően néma csend vette át. Poppy nyelt egyet, és egy oldalsó folyosó felé vette az irányt. Rohant, ahogy bírt, míg egy másik, jóval nagyobb és hűvösebb helyiségbe nem ért, ahol hatalmas kampókon félbevágott marhatetemek lógtak. Poppy szíve a torkában zakatolt, de tudta, hogy nem állhat meg, ezért futott tovább, miközben érezte, hogy a folyosó végéről nagyon meleg, valamint égett szag jön. Kisvártatva egy olyan szobában találta magát, ahol hatalmas kemencékben tüzelték el mindazt, ami a marhákból maradt. Poppy pedig megfordult és futott tovább, hogy a lehető legmesszebb legyen a kemencéktől. Ahogy elérte a folyosó végét, megérezte a friss levegő illatát, s miután elindult az irányába, sikerült kijutnia az épületből, és már csak a sűrű drót állt közte és a szabadság között. A drót könnyedén áthatolt a bőrén, egészen a csontjáig, de őt nem tudta megállítani, s végül sikerült áttörnie az akadályon, és kijutott a vágóhíd melletti gyepre, ahol a szél lágyan cirógatta az ízletes füvek kalászát. Ahogy ott állt a győzelemittasan, egyszer csak érezte, hogy elhagyja az ereje, és egy tompa puffanással terült el a puha fűszőnyegen, miközben a levegőt betöltötte a madarak panaszos éneke.
(Fotó: Matthias Zomer, kép forrása: Pexels)