– Az a baj, hogy ha a szív azonnal le is áll, a központi idegrendszer még feldolgozza az érzékelt fájdalmat. Mire a vérkeringés lassan kimerül, mint egy körhinta, ami az utolsó körökhöz ér, az axonokon keresztül az elektromos jel már régen felszökött az agykéregbe. Vagyis gyors halál csak a külső szemlélőnek létezik, aki a test mozdulatlanságát összetéveszti a tudat elmúlásával.
– Mit mondott, doktor úr? – kérdezi egy aggodalmas hang. – Motyogott valamit – teszi hozzá félénken, miközben fürkésző szemét pislantás nélkül mereszti rám. Megint egy Gizi vagy Aranka, nem emlékszem. Belelapozok a jegyzeteimbe, mintha egy korábbi fontos gondolatot keresnék benne. Márta, megvan. Mellé felvéstem, hogy jobban szereti a Mártikát.
– Semmit, Márta. Csak hangosan gondolkodtam. Folytassuk!
– Ne kérdezgessed a doktor urat! Úgyse nem válaszolhat! Mondta már, nem? – Gyula a hangjával rendreutasítja feleségét, miközben ő is engem vizslat, mint aki össze akar kacsintani, jelezve, hogy benne keressek szellemi partnert, hiszen ő az életben már megtanulta, hogy hatóságtól nem érdeklődünk. Észreveszem, hogy mostanra lilára markolta a neje tenyerét. Szorongás és valószínűleg kisebbrendűségi komplexus. Ezt a vonástesztek is jelezték. Mondanom kellene valamit.
– Semmi gond, Gyula. Visszajelzést tényleg nem adhatok önöknek a szakértői vélemény összesítése előtt, amit írásban megküldünk a bíróságnak és az ügyvédjüknek is. De ez nem egy rendőrségi kihallgatás, meghatározott keretek között itt lehetőség van a párbeszédre.
A nő bólogat, a férfi a homlokát ráncolja. A velem szemben összetöpörödött alakok még esendőbbnek tűnnek. Miért, miért, százszor is miért csinálom ezt velük? Úgysem értenek belőlem egy szót sem. Nem szoktam fölényeskedni. Minden etikai normát betartok. A nyelvezetet a befogadóhoz illesztem. Nem ítélkezem. Ahogy tanultuk, és ahogy én is tanítom. Most igazán jól jön, hogy hétfőn megyek szupervízióra Helgához, majd ő megmondja, miért utálom ezeket az embereket.
– Hát tényleg nem olyan, mint egy kihallgatás, doktor úr – Gyula visszaránt a rendelő vajfehér falai közé. – A rendőrök nem kérdeztek olyan vicceseket, mint a maga tesztje, hogy erősen hugyozok-e? – felvihog és megmutatja a fogai közti sötét réseket. – Meg hogy félek-e a magas nőktől? Hát lehet, hogy félek, azért vagy te is ilyen kicsi – Márta felé bök a könyökével, jobban érzi magát.
– A rendőrök mivelünk nem törődtek úgy, mint maga – mondja az asszony. – Csak hogy ki kötötte be az áramot a hűtőbe, meg hogy miket loptunk még. De nem loptunk mi semmit se! Soha életemben egy szál kiflit nem tettem zsebre. Így görbüljek meg! – behajlított mutatóujját a szemem alá dugná, ha elérne az asztal túloldaláról.
– Az áramot is azért húzattuk be illegáltan, hogy a gyerekek lássák a leckét – a férfi hangja karcosodik.
– Illegálisan – most tényleg motyogok. Márta fel is kapja a fejét, de én gyorsan legyintek, hogy nem fontos, hagyjuk Gyulát tovább beszélni.
– Tán ott dögöljünk meg, abban a házban? A gázt lekapcsolta az önkormányzat, víz bent se volt soha. Hát legalább az áramot ha vételezzük, azzal lehet világítani meg fűteni – kihúzza magát.
– Az uram olyan okos ember, hozott áramos hősugárzót – a nő megveregeti a férfi karját, de az elhúzza magát.
– Ne szóljál közbe! Na, hol voltam? És a hűtőgép is! Hát végre el tudtuk tenni a tejet, gyerekeknek a kinderpingvint. Ez olyan bűnös dolog maga szerint?
– Ma nem arról beszélgetünk, hogy mi történt a házban, vagy hogy mi van a vádiratban. Főleg nem keresünk felelősöket – próbálok visszatalálni a személyiségméréshez és a mélyinterjúhoz, de Gyula feldühödik:
– A semmiből semmit lehet venni! Hát nem vagyunk denevérek, hogy a sötétben éljünk meg vért igyunk! – meglepően jó hasonlat, ki sem néztem belőle, ezt felírom magamnak. Amíg válasz nélkül karistolok a füzetembe, Márta sírását lenyelve rám szól:
– Most, ha jól válaszoltunk a kérdéseire, visszakapjuk a gyerekeket?
Gyerekkorom óta megérzem, amikor elpirul a fülem, mert olyankor finoman bizsereg. Ezt nem tudom úgy kontrollálni, mint a hangomat. A szokásos formulával takarom el:
– A bíróság csak annak megállapítását kérte, hogy tudatában voltak-e a teremtett körülmények kockázati értékének, amiből levezethető az egyéni felelősség. A szülői jog gyakorlásáról egy későbbi eljárás hivatott dönteni.
– Üres tekintetek. Ennek így semmi értelme. A teszteket már kiértékeltem az interjú előtt, többet tudok erről a két emberről, mint ők saját magukról. Az alapján sosem kapják vissza a gyerekeiket, de legalább börtönbe sem zárják őket. „Alacsony intellektusuk és beszámítási képességük korlátozottsága miatt nem tudták felmérni, hogy egy ember halálát okozhatják.” Gyakorlatilag felmentetem őket. Nem a bírájuk vagyok, hanem az istenük. Az Úristenük! Istenem, hogy jut ilyesmi eszembe? Én közvetítő vagyok! Csupán a tudatuk kihangosítása! És honnan tör elő ez a sajnálat? Bűntudat, vagy túlzott érzelmi involválódás? Már holnapra külön időpontot kérek Helgától.
– Nehogy nekem bolondnak állítson be minket! – Gyula előrébb hajol a fotelben, egy görcs fut végig a gyomromon. – Mártika szíve megszakad, ha a purdékat nem kapja vissza.
– Figyeljenek rám! – leteszem a füzetet és lágyítok a hangomon. – A gyerekek nem voltak biztonságban abban a házban. Ezt talán önök is belátják. Se mosdó, se rendes fűtés, penészes falak. Az egyetlen kábel, amit bevezettek, az sem volt földelve. Tudom, hogy szeretnék visszakapni őket, de gondoljanak arra, hogy most védett helyen vannak, jó ellátást kapnak. És előtte itt van a per is. Még a saját sorsukat sem ismerik.
– A gyereknek a szülő mellett a helye! Mi is fölnőttünk valahogy – a férfi hangja betölti a rendelőt, szúró fájdalmat érzek a bal bordám alatt.
– Mert magukat nem csapta agyon a lopott áram a hűtőszekrény mögött! – Na ne, ezt hangosan mondtam? Úgy csúszott ki, mintha egy tüsszentésért kértem volna hetyke elnézést. Még szerencse, hogy csak hárman vagyunk a szobában. Le kell zárnom az interjút, mielőtt tovább rontok mindenen. A nőből feltör a zokogás. A lábamban megfeszülnek az inak, ahogy Gyulára pillantok, de ő eltűnik a saját tekintete mögött. A nőhöz fordul:
– Nem szenvedett, Mártika. Szörnyethalt a kis purdé. Nem érzett semmit.
Eltűnődöm. Honnan veszik az emberek ezeket? MRI vizsgálatok igazolják, hogy az agy ingerületfeldolgozó rendszere még jóval a szív leállása után is aktív. Az axonok. Meg a neurotranszmitterek.
– Igaz ez, doktor úr? Hogy a kisfiú nem is fogta fel? – Márta szemhéja olyan gyorsan ver, mint egy távírógép.
– Az ilyesmi gyorsan történik. – Amikor végre kilépnek az irodámból, nyugodtabbnak tűnnek. A hűtőhöz lépek, hogy felöntsem a kávét tejjel, de inkább hagyom a fenébe. Feketén is jó lesz. Lenyelek egy Advilt, és felhívom Helgát. Ha tud fogadni holnap este, majd feltárjuk, miért utálom magam.
(Fotó: Hasan Albari, kép forrása: Pexels)