Ma péntek van. Mindjárt fél négy. Apa jön érted. Két hét telt el, mióta nem láttad.
Gyorsan megeszed mami finom szendvicsét. Anyát hívod így. Elolvasod a kis cetlit, amit az uzsonnád mellé tett. Ma napocskát is rajzolt rá.
Már most hiányzik. A társasozás, és a közös festések. A tánc a hatalmas tükrös szekrényed előtt. Az esti mesés összebújások. A nagy, puha ágyad. A jókedvű reggelek, amikor a redőnyön át beszűrődő napfényben megöleled Brúnót. Szereted, ahogy mami végigsimítja a hátadat és halkan ébresztget. Ha esik az eső, akkor is mosolyog.
A tanító néni kikísér a kapuig. Apa ott vár. Nevet. Mintha ráncosabb lenne, mint legutóbb, és karikás a szeme. Megölel. Cipeli az iskolatáskádat. Brúnót nem adod neki a kis hátizsákból. Otthonillatú. Utazik veled. Ide-oda, mert két otthonod van. Az egyik kéthetente, péntektől vasárnapig.
A hazafelé vezető úton egy családot pillantasz meg a parkban. Az apuka a nyakában viszi a kisfiút, és fogja az anyuka kezét. Ők hárman vannak. Boldognak tűnnek.
Te mindig ketten vagy valakivel.
Hazaérsz. A régi otthonodba. Leveszed a cipődet, és beteszed a cipősszekrénybe. Ezt az ülőpárnát még mami vette ide. De már nincs boldog család illata. Elillant. Felveszed az itteni papucsodat és ruhádat. Örülsz a csepphintádnak, ami vár és a múltba repít, ha erősen koncentrálsz.
Előveszed a babaházadat. Otthon nincs ilyened, csak egy szőke, kócos rongybabád. Apa nincs ott. Mami nincs itt.
Az előszobai könyvespolctól remegni kezdesz. Eszedbe jutnak a szüleid, és apa, aki véletlenül nekilökte anyát.
Már nem kiabálnak. Nem is beszélnek egymással.
Éjszaka odabújsz a macidhoz. Az illatától elszenderedsz. Arról álmodsz, hogy újra otthon lehetnél itthon is. Úgy, mint régen. Amikor mami melléd bújt, és te odafúrtad a fejed a nyakához. Otthon nagyobb ágyon alszol, mint itt, és angyalok néznek rád az ágy fölötti képekről.
Itt nincsenek képek.
Itthon reggel magadtól ébredsz fel. Bemész apához. Még alszik. Éhes vagy. Csokigolyót kérsz reggelire. Imádod. Azt is, hogy annyi tévét nézel, amennyit akarsz, és akkor eszel cukrot, amikor csak szeretnél. Nem kell uborkát sem enned. Apa elkészíti ebédre a legfinomabb zacskós levest és túrós tésztát. Porcukrot szór rá.
Apa irodája a hálóban van, néha rajzolhatsz a számítógépén. Maminak nincs saját hálószobája. Mesés, tulipános paravánja van a nappaliban. Néha te is elrejtőzöl mögé, hogy láthatatlanná válj egy pillanatra.
Az idő észrevétlenül elröppen itthon. Fél hét van, vasárnap. Megeszed a virslit, ketchuppal és friss zsemlével. Hétre haza kell érned. Lassan bandukolsz az úton, szorítod apa kezét. Még pár perc, és megérkezel. Ma nem fogsz sírni, mert tudod, hogy maminak is nehéz.
Miért nem lehet minden úgy, mint régen?, kérdeznéd, de nem jön ki hang a torkodon.
Elbúcsúzol apától, magához szorít.
A lifttől egyedül mész az albérlet ajtajáig. Az iskolatáskádat most te cipeled. Veszel egy mély levegőt, majd kifújod. Mami az ajtóban vár.
Még hallod, ahogy a lift elindul lefelé.
Belépsz. Csokis sütemény illatú a lakás. Mamihoz bújsz. Az ölébe kucorodsz, és befúrod a fejed a nyakába. Nem tudod visszatartani a könnyeidet. A szemébe nézel, és érzed, hogy ő mindent tud, anélkül, hogy mesélned kellene. Lassan elhalkul a hüppögésed.
Anyukád festett képei lógnak a falon. Ezek otthon voltak, most itthon laknak. Ott most csupaszok a falak. Apa unalmas bézs színűre festette őket. A színek is átköltöztek ide.
Azóta hazajönni és hazamenni olyan érzés, mintha felengedne a szíved, ami útközben mindig megfagy egy kicsit a két otthon között.
(Fotó: Teresa Howes, kép forrása: Pexels)