Csajkovszky Krisztina: Milyen szépen varrtam
Elmerül a kádban, keze a hasán pihen. Még mindig nagy, a megereszkedett bőrt könnyedén húzza odébb.
– Most akkor tessék hazamenni, elővenni a kistükröt, maga alá fordítani, és megnézni, hogy milyen unalmasan egyhangú minden odalent – mondta a doktornő, amikor lekapcsolta azt a kerek lámpát, aminek a fényénél jó alaposan megvizsgálta Réka hüvelyét. – Kész vagyunk, felöltözhet.
Réka gépiesen felült, meztelen lábát kivette a támasztékból, és sután lelépett a nőgyógyászati székből. Önkéntelenül lejjebb húzta a blúzát a szeméremdombja előtt, visszalépett a kék függöny mögé, és remegő kézzel rángatta magán a bugyit fölfelé. Szoknyába bújt, és tornacipőbe, átdobta a fején a táskáját. A függönyt félrehajtva lépett vissza a vizsgálóba.
– Üljön le! – mutatott az asztal melletti fehér műbőr székre Doktor Varga Andrea, fel se nézett a monitorról. – Fogamzásgátlás? Írjak fel valamit? Tablettát szeretne? Vagy pesszárium? – azzal lehajtotta a fejét, és kinézett az olvasószemüvege fölött.
– Nem, köszönöm – szólalt meg fojtott hangon Réka. – Hogy mondta, doktornő?
– Tabletta vagy pesszárium. Vagy felrakok egy gyűrűt, de ahhoz jöjjön vissza inkább később. Most sokan várnak még.
– Nem erre gondolok. Hanem a kistükörre.
– Ja, hogy arra. Hát, kérem, meg lehet tekinteni, milyen szépen varrtam. A férjének sem lehet rám semmi panasza. Minden ugyanolyan unalmas, mint korábban. Tudja. Azelőtt – biccentett felé az orvos.
Rékának elfogytak a szavai. Tétován bólintott, és magához ölelte a leleteit. Kifelé menet köszönni is elfelejtett. A recepcióshoz sem szólt, amikor a bankkártyáját a terminál fölé tartotta. Harmincötezer.
Hazaérve teli engedi a kádat vízzel. Dupla annyit önt bele a tusfürdőből, mint szokott, hátha a fehér hab majd elnyeli. Levetkőzik, undorral a szennyesbe dobja a ruhát. A mosdó fölött törölni kezdi az arcát egy vattapamaccsal. A gondosan felkent korrektor alól karikák bújnak elő, arcéle fölött nem akarja látni a vajúdás közben megpattant hajszálereket.
A kádban szemét becsukja, újra elfogja a remegés. A forró vízben fekve is fázik legbelül. Bevillan, ahogy az orvos fölé tornyosul, ahogy erőből nyomni kezdi a hasát. Ahogy ordít, hogy ne. Ahogy a benne elakadt gyerek nem jut tovább. – Túl nagy a feje – kiabál valaki, ő pedig a fülét befogva várja a következő fájást. Majd abba beleengedi az összes erejét, majd az a mély “a” hang lesz, amire várt. De a baba nem moccan, a szülőcsatornában rekedt. Réka messzire kerül minden hangtól, már azt sem érzi, hogy fáj.
Csak amikor a mozdulatlan testet a mellkasára teszik, akkor kezd sikítani. Csak a babát nézi, aki kékre vált.
Most a kádban is érez minden egyes tűszúrást, minden egyes fájdalmat, amit a doktornő belévarrt háromnegyed órán át.
– Nézze csak meg, milyen szépen varrtam! – zúg a fülében. – Nézze csak!
(Fotó: cottonbro studio, kép forrása: Pexels)