Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy.
BÚÉK!!!!!
A kisvárosi családi ház falai beleremegtek, amint a közel negyven felnőtt egyszerre elbődítette magát.
Este hétre volt meghirdetve a házibuli. Nagyjából nyolcra mindenki befutott, tehát volt idő némi lélekmelegítőt magukba dönteni. Ezt a házigazda kizárólag féldecis poharai jócskán megkönnyítették.
– Ugyan már, nem szarral gurigázunk! – hangoztatta többször is kedvenc mondatát Palkó, ha esetleg valaki megkísérelte megállítani a kezét, miközben a pohárba töltötte a frissen elkészült házi pálinkáját. Természetesen az eddigi legjobbat és legzamatosabbat, röpke 52%-os alkoholtartalommal.
Livi legszívesebben egérré zsugorodott volna, és megbújt volna valamelyik sarokban. Ha a közelgő kalandjára gondolt, megborzongott.
Ez volt a tizedik alkalom, hogy a népes baráti társaság együtt töltötte az év utolsó napját. Ez olyannyira szent és sérthetetlen volt, hogy még betegség esetén sem bújhattak ki alóla. Az a baráti társaságból történő azonnali távozást jelentette volna, és ezt senki sem merte megkockáztatni.
Volt olyan év, amikor az egyik házaspár olyan lázas volt, hogy meg sem tudtak szólalni. Lázrózsás arcukat iskolapéldaként kellett volna mutogatni, Palkó azonban seperc alatt megoldotta a helyzetet. A nappalit rögtön átrendezte, a sarokba fordította a kihúzható kanapét, és oda szállásolta el a betegeket. Szó szerint, mert átaludták az éjszakát – Livi a mai napig fel nem foghatja, ez hogyan sikerülhetett abban a bődületes hangzavarban –, de fizikailag részt vettek a híres-hírhedt szilveszteri partin. Az, hogy esetleg fertőzőek és a többiek is ágyban, párnák közt kezdhetik az új esztendőt, senkinek sem fordult meg a fejében. Bíztak a házi pálesz erejében!
A mai parti több szempontból is különlegesnek ígérkezett. Egyrészt ez volt a tizedik, jubileumi parti. Igaz, már egyre kevesebb ember volt a partin, aki a jubileum szót hibátlanul ki tudta kimondani. Livi csak mosolygott rajtuk, mert ez folyton az egyik kedvenc Gálvölgyi paródiáját juttatta eszébe.
A másik… hát igen, a másik az egy kevésbé vidám ok volt. A Covid megtépázta a baráti társaságot is; két házaspárt is elveszítettek az elmúlt évben. Sokan közülük félelemmel telve várták ezt az estét. Ellenben senki fejében sem fordult meg az, hogy búcsút intsenek ennek a partinak.
Tény, hogy az év első felében folyton az itt történteket emlegették fel, és hatalmasakat mulattak a szilveszteri poénokon. És mivel voltak jócskán, a partik rengeteg okot szolgáltattak a nevetésre. Livi számára emlékezetes marad például, amikor egy – kivételesen – havas szilveszter éjjel rövidgatyás, mezítlábas futóversenyt rendeztek. Az utca végéig kellett csak elfutni – röpke 100 méter –, de a röhögéstől és a dülöngéléstől ez is komoly erőpróbát jelentett. A csodával határos módon egyikük sem kapott tüdőgyulladást.
– Mindig mondom nektek, hogy csodapálinkám van! – konstatálta Palkó hatalmas vigyorral. Soha egyetlen alkalmat sem mulasztott volna el, hogy hazabeszéljen.
Livi volt az egyetlen, aki tudta, hogy van még egy ok, amiért ez az este más, mint a többi. A többiek nem is sejtik, mire készül, és talán soha nem is fogják megtudni. Úgysem hinnék el róla. De Livit ez cseppet sem érdekelte. Boldogan elmosolyodott, átölelte magát, és hosszan fújta ki a levegőt.
– Lívia, fel tudja idézni, mikor tette legutoljára azt, amit igazán a szíve mélyén szeretett volna? – kérdezte tőle a legutolsó ülésen a terapeuta.
Livi sokáig gondolkodott. Cikáztak a fejében a gondolatok, és igazán erősen próbálta felidézni, hogy mikor is volt ilyen. Emlékszik, annyira erősen koncentrált, hogy arra eszmélt, az állkapcsa teljesen begörcsölt, alig tudta beszédre nyitni a száját.
– Talán akkor, amikor ösztöndíjasként Franciaországban stoppoltam, hogy minél több Loire menti kastélyt látogathassak meg. Csak utólag meséltem el mindenkinek, mert tudtam, hogy megingathattak volna az elhatározásomban. Soha semmi extra nem történt, mindig rendes, tisztességes embereket sodort utamba a sors. Imádtam azokat a hétvégi kiruccanásokat – sodorta egy szuszra. Az arca még ki is pirosodott, ahogy újra visszaidézte azokat a pillanatokat, és ugyanolyan hévvel mesélte, mint ahogyan megélte.
Kicsit most is így érezte magát. Izgatottan, felkészülve a nagy kalandra. Hihetetlen, hogy végre rászánta magát. Bár, az igazat megvallva, még maga sem hitte el, hogy képes rá. Talán majd akkor, ha túl lesz rajta. Mennyiszer eltervezte, mennyiszer lejátszotta már ezt fejben. Aztán mindig csak halogatta. Úgy érezte magát, mint egy futóversenyre benevezett csiga. Tök mindegy, mikor ér célba, már úgysem lesz ott senki, aki láthatja és gratulálhat neki. Igen, ez az! Pont ezért csinálja így, mert teljes inkognitót szeretne. Csak magának akart bizonyítani. Hogy végre elhihesse, meg tudja csinálni ő is. És büszke lehessen magára. Hogy vállon veregethesse saját magát! Csak ezért.
Azért hihetetlen, hogy tíz év kellett hozzá. Hiába, mindig is mondogatták neki a szülei, hogy későn érő típus. Talán igazuk volt. Ebben is. De legalább így volt ideje felkészülni. És minden évben újabb és újabb fortélyokat, praktikákat ellesni.
Álmodozásából a többiek vidám beszélgetése és gratulációi ébresztették fel, ahogy kezdtek beszállingózni a partról.
– Nagyok vagyunk, fasza csávók! Megint megcsináltuk! Mit nekünk ötven felett, ez csak erősít rajtunk! – ilyen és ehhez hasonló, öntömjénező felkiáltásokkal haladtak el mellette a barátai, és vedlettek újra vissza a szilveszteri ruháikba, majd elfoglalták a már jól bejáratott helyüket. Ki-ki habitusa szerint, vagy azonnal a táncparketten, vagy a roskadásig megtelt büféasztal mellett, begyűjtve az elégetett kalóriát.
Livi még várt pár percet. Biztosra akart menni. Szigorúan egyszemélyes showra készült. Isten ments, hogy valaki meglássa a társaságból! Kizárólag egyedül szeretett volna lenni; csak ő, a fogadalmai, a gondolatai, a gátlásai és minden reménye.
Amikor elérkezettnek látta a pillanatot, csendesen kilépett a teraszra, és halkan bekattintotta maga mögött az ajtót. Lassan, méltóságteljesen lépkedett, becsukott szemmel is tudta már az utat a partig, annyiszor megtette. Leterítette a part melletti világoskék padra a törölközőt, és óvatosan vetkőzni kezdett.
Hűs volt az idő, de az évszakhoz képest langyos éjjel volt. Teljes szélcsend, csodás csillagos éjbolt. Kísértetiesnek hatott, ahogy a vízfelületet megvilágította.
Három, kettő, egy. Livi vett egy óriási levegőt, és komótosan, de határozott léptekkel besétált a cirka öt fokos vízbe.
Fotó: Anders Lönn, kép forrása: Pexels