– Jó napot, hogy van ma? – kérdeztem pótnagyapámtól, amikor beléptem az ajtón. A földszinti lakrész összesen 47 négyzetméter volt, a hálórészen kívül tartozott hozzá egy előszoba, egy konyha, egy fürdőszoba és egy kis nappali. Utóbbi volt Roger bácsi kedvenc helye, ide készítette be a szokásos mézes kekszet és ezüst tálcán a teáskannát két csészével. Mint mindig, ma is az asztalra tette aktuális olvasmányát.
Én azonban megtorpedózni készültem péntek délutáni rutinunkat.
– Mi az, fiam? Úgy nézel ki, mint aki sündisznóra ült.
– Lehetne, hogy ma nem olvasok fel? Szeretnék elmesélni egy történetet magának.
Arrébb toltam az asztalon heverő könyvet, és megvártam, amíg Roger bácsi tölt egy kis teát mindkettőnknek.
– Szóval – kezdtem bele –, az egész itt kezdődött Bázelben, egész pontosan ebben az idősek otthonában. Legendás történet, majd meglátja. Ahogy Roger bácsi, az én történetem főszereplője is itt élt, és ő is nagyon szerette a focit. Egyszer a helyi csapatnak Milánóban kellett helytállnia. Ez olyan nagy dolog volt akkoriban, hogy a csapat még buszt is szervezett a szurkolóknak, akik szerettek volna velük tartani. Nem is kellett sok ennek az idős úrnak sem, jelentkezett, és számolta vissza a napokat az indulásig.
A meccs időpontja a szezon végére, késő tavaszra esett, így elég volt egy kisméretű bőrönd a háromnapos utazásra. Ezt is főleg azért vitte magával, hogy majd a szuveníreket legyen hova pakolnia. A buszon egy fiatalabb szurkoló ült le mellé, váltottak is néhány szót, bár az idős úr nem igyekezett leplezni, hogy nem a legnagyobb rajongója honfitársainak. Valahogy mindig kívülállónak érezte magát. Néhány órával és megállóval később aztán begördült a busz a szálláshelyük elé. Mindenki elfoglalta a szobáját, aztán nem sokkal később már a lelátón várták, hogy bevonuljanak a csapatok, és elkezdődjön a meccs. Az idős úr rutinos szurkolóként már az első félidő vége előtt pár perccel elindult a mosdóba és a büfébe. Érezte is magán az értetlenkedő útitársak tekintetét.
– Elnézést, nem tudja, merre van a vendégszektor kijárata? – kérdezte többektől is tökéletes olaszsággal, miután rájött, hogy rossz lépcsőn indult el visszafelé. A szurkolók készséggel próbáltak neki segíteni, de a forgatagban csak egyre elveszettebbnek érezte magát. Végül kikeveredett a stadionból, azonban sehol sem találta a szurkolói buszt, a zsebében csak a jegye, néhány euró és egy papírzsepi volt, a vérében meg többnyire alkohol. Utóbbitól vezérelve nem sokat tétovázott, elindult a tömeggel a város felé. Útközben több társasághoz is csatlakozott, és mire a belvárosba értek, addigra néhányan már azt is felajánlották neki, hogy fizetik az estéjét, ne ezen múljon a folytatás.
Az úr aztán mesélt az olaszoknak, mesélt hosszú órákon, napokon, hónapokon és éveken át. Mesélt ő szerelemről, barátságról, utazásról, mesélt, míg bírta hanggal, mesélt bárkinek és mindenkinek. És úgy élt, ahogyan sohasem hitte volna, hogy még valaha fog. Minden egyes nap újdonságokat tartogatott, új embereket, új utcákat, új történeteket. Élvezte a szabadságot és a nyugalmat, na meg a jó kedélyű olaszok társaságát. 10 éven keresztül élt fesztelenül, és ha nem töri el a bokáját, talán még ma is megtalálnánk Milánó utcáin.
– A bokáját? – kérdezte tőlem Roger, miközben finoman előre biccentette a lábfejét.
– Bizony – feleltem. – Bár úgy érezte, Milánóban mindene megvan a boldog élethez, mivel sem munkája, sem bejelentette lakhelye nem volt, ellátásra sem volt jogosult. Így aztán értesítették a svájci illetékeseket, és végül hazakerült.
Roger ekkor felállt a székből, az ablakhoz ment, és kinézett. Gondolkodóba esett, én pedig tudtam, mit kell tennem. Odasétáltam mellé, és megkérdeztem, akarja-e látni, hogy nézett ki a történet szereplője.
Bólintott. A képet nézve elmosolyodott, majd megölelt.
– Jó, hogy emlékeztettél rá, milyen szép is az élet! – mondta, aztán visszaadta a kezembe a képet, amit úgy 5 évvel ezelőtt, ismeretségünk hajnalán adott át.
(Fotó: Pixabay, kép forrása: Pexels)