Belépek Pécs főterére, és eszembe jutnak a gyerekkori emlékek, ahogy sétáltunk a szüleimmel a szűk kis utcákon, amikor nagynénémet látogattuk, vagy a vidámparkban, ahol a rózsaszín vattacukrot ettem, amikor még egy család voltunk. Talán a tudat az, ami mutatja, nem is emlékezhetek rá, olyan régen volt…
De most nem maradhatok ebben a kellemes állapotban, mert haladnom kell tovább felfelé, át a Széchenyi téren. Miközben lépkedek, látom, ahogy az emberek békésen sétálnak, beszélgetnek, nevetnek, a gyerekek kismotorral száguldanak el mellettem, majd a lábukat elemelve a talajtól, visítva gurulnak tovább. Elmosolyodom, eszembe jutnak a gyerekeim, amikor még ilyen kicsik voltak.
Elmegyek egy kávézó mellett, ahol egy férfit látok az asztalnál, két lába keresztbe vetve, jobb könyökével az asztalon támaszkodik, cigarettafüstben újságot olvas, meg is jegyzem magamban: „Milyen békés…”
Ez a „hegymenet” közben lelassít, lábam egyre súlyosabb, a szívem kalimpál, gyomrom feszül. „Jaj, most be ne görcsölj nekem, nem lehetek rosszul!” Nem veheti el semmi a figyelmemet az „ügyről”.
Haladok tovább a dzsámi felé, eszembe jut, amikor ott voltunk a párommal misén, a bejárathoz legközelebb eső ülőhelyet el akartam foglalni, de egy néni, aki elé ültem volna, azt mondta: „Ide ne üljön, menjen tovább!” Legyintett a kezével, mintha valami kórság lennék. Ránéztem a kedvesemre, összevontam a szemöldököm és halkan kérdeztem tőle: „Ez komoly”? Ő megfogta a kezem és tovább húzott. Eljöttem egy misére, azt gondoltam, az emberek legalább itt kedvesek egymással. Ahogy szokták mondani, Isten nem ver bottal, két perc se telt el, mikor örömmel fedeztem fel, hogy a néni elé egy jó magas, kosarasnak tűnő srác ült. „He, most megkaptad! Jobban jártál volna velem!” – gondoltam magamban, miközben bökdöstem a párom oldalát, így egy kicsit együtt nevethettünk.
Továbbmegyek a dzsámi mellett, úgy két méterrel előtte mindig megállok, mintha valami szentély lenne, ahonnan erőt tudok gyűjteni. Felnézek, előttem áll ez a nagy, klasszikus stílusú, sárga műemlék épület, sok ablakkal, amelyeken a függönyöket néha finoman mozgatja a szél. Vicces, ez lassan a második otthonom.
Mindig megszórom képzeletben liliomvirággal, azt tanultam, ez segít tisztítani a benne lévő embereket és energiákat. Elkezdem mondogatni magamban a „varázsszavakat”: „Világomban minden rendben van… Világomban minden rendben van…” Majd mély levegő be, és hosszabban ki. Egy kisebb magánbeszélgetésbe kezdek: „Zsanett, ne izgulj, ne hagyd, hogy a rossz emlékek és a provokáció elvigye az eszed! Jó anya vagy, az igazságot és a fiad képviseled, nem számít, mit akarnak veled elhitetni, mivel vádolnak, húzz egy falat magad köré, az segít!” Ó, ha valaki belelátna a fejembe, azt hinné, bolond vagyok. Még egy csekkolás magamon: előveszem a telefonom, a kamerát magamra fordítom, belenézek. Rendben, haj semmilyen, smink nincs, köröm nem feltűnő. Végignézem magam újra, milyen ruha van rajtam, a dekoltázsom fedve, eljegyzési gyűrűmön a követ beforgatom a tenyerem felé, cipő sportos, semmi magassarkú, még azt is félreértenék. Víz van a táskámban, arra az esetre, ha az idegességtől a torkom kiszáradna, volt már ilyen. Lakcímkártya és személyi igazolvány előkészítve, már rutinos vagyok, nem kell remegő kézzel keresgélnem a pénztárcám alján. Minden megvan, és miközben ezt összegeztem, megérkezett az épület elé egy villogó rendőrautó, amelyből kiszáll két rendőr kíséretében egy fiatal srác, kezén-lábán bilincs, érdekesen közlekedik ebben a „felszerelésben”. Vajon mit tehetett?
Ezzel feljön egy érzés, hogy a rohadt életbe, nem tettem semmit, mégis úgy érzem magam, mintha bűnös lennék!
Idő van! Be kell mennem, hogy megalázhassanak mint nőt, mint anyát.
Szeretek két perccel a bíró előtt érkezni, úgyhogy erőt veszek magamon és belépek ezen a barátságtalan kapun.
Ismerős arcok, az idézést meg se mutatom. Kiveszem a táskámból a telefonom, leteszem az ellenőrző szalagra, átsétálok a fémdetektoros kapun is, majd felteszem a kérdést: „Melyik terembe fáradjak?” „35-ös! Lépcsőn fel, első eme…” „Tudom, tudom, köszönöm!”
(Fotó: Couleur, kép forrása: Pixabay)