Csöndesség uralkodott a tájon, csak a szél fújt a fák között. Megsárgult levelek zizegtek az ágakon, még nem engedték el az életet adó gallyakat, de már útra készen álltak, hogy tovaszálljanak a lágy, langyos légáramlatokon.
Az erdő halk susogással búcsúzott a nyártól, a késő szeptemberi nap még utoljára megmelengette sugaraival a fákat, aranyával végigloccsantotta a hegyoldalba vájt sziklabarlangokat is. A barlangok előtt keskeny ösvény húzódott, amit korlát szegélyezett a perem szélén, nehogy valamelyik túrázó lezuhanjon a hegyoldal meredek lejtőjén. A korlátot néhány fagerendából ácsolták össze még valamikor régen, némelyik oszlopa már üszkösödni kezdett, ennek ellenére viszonylag stabilan tartotta magát a kemény sziklaágyban.
Az ütött-kopott kerítés előtt kócos, szakállas, fiatal férfi üldögélt, az egyik oszlopnak támaszkodott, lába kifért az alsó, keresztbe rakott gerendák alatt, és szabadon lóbálta a szikla széléről. Elmerengve nézte az ősz színeiben pompázó tájat, és úgy érezte, a természet búcsúzása mintha neki is szólna.
Messzire ellátott, mert a barlang közel a csúcshoz volt a hegyoldalba vájva, és pompás kilátást nyújtott a környező vidékre. Belátta a hegy lábánál lévő kegyhely parkolóját is, és gyakran elnézte az ide érkező zarándokok csoportját, akik hol gyalog, hol autóval, hol csapatosan, nagy buszokkal érkeztek. Hétvégenként és nagyobb ünnepeken a kegyhely parkolója általában megtelt.
Nem igazán szerette a zarándokokat. Vasárnaponként ő is lement a hegyről a kegyhelyhez, hogy részt vegyen a szentmisén, amit az őszi-téli hidegebb hónapokban a bazilikában, kora tavasztól viszont a nagy szabadtéri oltárnál tartottak. Az oltár előtt számtalan pad sorakozott az árnyas fák alatt, amik – különösen búcsúk idején – zsúfolásig tömve voltak emberekkel.
Ő igyekezett észrevétlen maradni, próbált feltűnés nélkül meghúzódni a hívek háta mögött, és sokáig valóban nem ügyelt rá senki. Ám ahogy múlt az idő, híre ment annak, hogy a kegyhelyi barlangokba költözött egy remete, és a tömegben figyelni kezdték, ki lehet az a titokzatos, különös alak. A visszatérő zarándokok érdeklődtek felőle az itt élő szerzeteseknél, és hamarosan felismerték őt. Innen már csak egy lépés volt, hogy a látogatók többsége beazonosítsa.
Az emberek között voltak nagyon aranyosak, akik kedvesen mosolyogtak rá, integettek neki, esetleg hozzá lépve megkérték, hogy mondjon el értük egy imát, de voltak köztük tolakodó és szemtelen alakok is, akik tapintatlan kérdéseket tettek fel neki, és mindenáron szelfizni akartak vele. Ezt nem szerette, és a személye körüli felhajtást sem.
Igyekezett kicselezni a zarándokokat, vasárnaponként inkább a kora reggeli misékre járt le, ahol még kevesebben voltak, a szertartás után pedig próbált minél gyorsabban eltűnni, mielőtt a főmisére a tömeg megérkezett volna. Ez egy darabig működött, de az emberek lerázhatatlanok voltak, képesek voltak csapatosan megmászni a meredek kaptatót, hogy felkeressék a sziklabarlangokban, és kérdéseikkel zaklathassák.
Ezeket a sziklabarlangokat már az ottléte előtt is sokan felkeresték. Hét barlang állt egymás mellett, amit annak idején szorgos szerzetesek véstek a sziklákba, de a turisták többsége főként az első három-négyet látogatta. A többi előtt már nagyon elvékonyodott az ösvény, közel volt a szakadék, így kevesen merészkedtek végig rajta, a fiatal remete azonban otthonosan mozgott a sziklafalon, és idővel már az egész erdőben is. Hamar kitapasztalta, melyek azok a rejtett csapások, amiken el tud tűnni az emberek elől, és meg tudott húzódni olyan rejtekhelyeken, amit a zarándokok biztosan nem kerestek föl.
Nem értette, miért zavarják ilyen sokan. Annak idején, amikor elhatározta, hogy kiköltözik ide, nem az volt a célja, hogy szenzációhajhász idegeneknek adjon életvezetési tanácsokat.
Ő egyszerűen csak egyedül akart lenni. Csöndre vágyott. Elmélkedni, gondolkodni, és a magányban keresni az Istent.
A huszonötödik születésnapja után történt, hogy az interneten látott egy sorozatot Jézusról. Azelőtt sosem nézett keresztény tartalmú filmeket. Ez most nagyon tetszett neki, végignézte belőle az összes évadot. Mikor a végére ért, egy hirtelen ötlettől vezérelve elment a vasárnapi misére. Előtte évekig nem volt templomban. Éppen a nagyböjt időszaka volt, a pap a lemondásokról, bűnbánatról és megbocsátásról beszélt.
A húsvéti ünnepeket már a kegyhelyen töltötte, igaz, akkor még a zarándokszálláson. Valamikor gyerekként járt itt utoljára, de csak arra emlékezett, hogy nagyon sokan voltak, és a nagymamája, akivel eljött, szentképet, rózsafüzért vett neki, meg egy nagy darab törökmézet az édességárusnál.
A kegyhely azóta megváltozott, kiépült, egyszerű, de szép zarándokszállásokat húztak föl a bazilika háta mögött, mellette játszóteret a gyerekeknek. A szabadtéri oltárt gyönyörű mozaikképekkel díszítették, a keresztút állomásait felújították. A kegyhely legszebb ékességét, a Mária szobrot renoválták, és méltóbb, előkelőbb helyet kapott. A fiatalember nagycsütörtökön ennél a szobornál gyújtott meg egy gyertyát. Miközben a gyertya égett, elolvasta a Szűzanya háta mögötti falon felhalmozott táblákat. Rengeteg volt belőlük, többségükön egyetlen szóval: Hálából.
Az ünnepek alatt többször kikapaszkodott a remetebarlangokhoz is. Itt sem járt még azelőtt soha. Az egyikbe egy képet Jézusról, a másikba egy kisebb Mária szobrot helyeztek el, körülöttük rengeteg levél, amiken a zarándokok fejezték ki kéréseiket, imáikat.
A barlang fala pedig összevésve. A fiatalember megbotránkozott azon, hogy lehetnek olyan barbárok az emberek, hogy még egy ilyen szent helynek a falaiba is belekarcolják a saját, a szerelmük vagy a kedvenc zenekaruk nevét.
Hazatérve remetékről szóló könyveket vásárolt, és a netet böngészte, hogy minél többet megtudjon róluk, majd döntött.
A kegyhelyen élő szerzetesek alaposan meglepődtek, mikor felkereste őket, és ismertette velük a szándékait. Arra volt kíváncsi, van-e bármi jogi vagy szakrális akadálya a tervének, de a szerzetesek nem tudtak ilyenről.
Innentől kezdve pedig nem igazán gondolkodott. Egymaga volt, nem felelt senkiért: a szüleit elvitte a covid, egyetlen nővére pedig már évek óta Hollandiában élt, ott is ment férjhez. Barátnője nem volt, a lánnyal, akivel hosszú ideje együtt járt és a jegyességet tervezgették, már egy éve különváltak útjaik.
A munkahelyén az állandó hajtástól kimerültség és stressz kínozta, megkönnyebbülés volt, mikor felmondott. A szülői házat, ahol lakott, a keresztanyjára bízta. A keresztanyja nemes egyszerűséggel bolondnak titulálta őt, ennek ellenére vállalta, hogy amíg ő távol lesz, minden héten átmegy a lakásba, kiszellőztet, és havonta egyszer kitakarít.
Két hét múlva megkezdte életét a sziklabarlangokban. Három évet élt itt kisebb megszakításokkal, csak a kemény téli hidegekben költözött vissza a házába, de a kora tavasz már újra a hegyen találta.
Eleinte nehéz volt megszoknia a nomád életformát, de néhány hét alatt beletanult. Ivóvizet a hegyi forrásokból és a kegyhelyen épült kútból szerzett, az ételét bográcsban főzte vagy nyílt lángon megsütötte. A nyers élelmiszerkészletet két hatalmas hátizsákban cipelte fel, s mikor fogyóban volt, feltöltötte. Néha sikerült elfognia egy vadnyulat vagy fácánt, ezeknek a feldolgozását még a nagyapja mutatta meg neki, aki hivatásos vadász volt.
Megtanult szabadban kenyeret sütni. Ez nem volt egyszerű, az első kenyereit alaposan elégette, de sok gyakorlás után már sikerült ehető cipóféléket készítenie.
S miközben a tűzrakással vagy erdei gyümölcsök gyűjtésével bajlódott, rengeteget gondolkodott. Felvitte magával a Bibliát is, amit minden nap forgatott, s különösen büszke volt rá, hogy őt is úgy hívják, mint az egyik evangélistát. Vitt sok más könyvet is, a kedvence Sienkiewicz Quo vadis című regénye volt.
A szerzeteseket gyakran látogatta. Azok szívesen elbeszélgettek vele, és segítették őt, hogy oly sok év után gyónhasson, áldozhasson és felvegye a bérmálás szentségét.
A szerzeteseken kívül más emberekkel nem igazán beszélt, a hétvégi őrületet leszámítva általában békén hagyták, egyedül volt. Néha azért beesett hozzá egy-egy vendég.
Egyszer kijött hozzá egy középkorú, jól szituált férfi, leült mellé a barlang bejáratánál, és elkezdte mesélni a tönkrement életét. Sírt, miközben beszélt, ő hallgatta, néhányszor megkínálta saját készítésű bodzaszörppel. Mikor a férfi befejezte, megrázta a fiatal remete kezét, megköszönte a segítséget, és elment anélkül, hogy ő egy mondatot szólt volna.
Máskor egy-egy zarándok mászott fel hozzá, magányosan vagy kettesével-hármasával jöttek. Velük rendszerint elbeszélgetett, habár még mindig nem értette, számukra miért olyan különleges.
Egy meleg júliusi estén aztán megérkezett a zarándokcsoport is. Már ötödik napja úton voltak, csaknem száz kilométerről gyalogoltak el idáig. Középiskolásokból álló csapat volt, vezetőjük két vidám, rokonszenves nő. A remete épp akkor töltötte meg vizeskannáit a kegyhely kútjánál, amikor elfoglalták a zarándokszállást. Egyiküknek csúnyán megzúzódott a bokája, s ő felsietett a barlanghoz, hogy hozzon neki fekete nadálytő krémet. Hálából meghívták vacsorára.
– Mit is mondott, hogy hívják? – kérdezték tőle barátságosan, és ő zavarba jött, mert hosszú ideje senki sem kérdezte a nevét.
– Márk vagyok…
– Márk – ismételte meg az egyik lány. – Maga itt túrázik a hegyen?
– Nem – rázta meg a fejét, és habozott egy kicsit, de aztán felfedte a kilétét. – Én itt lakom. Én vagyok a remete…
Jó hangulatban telt el az este. A fiatalok kíváncsian, de diszkréten kérdezgették őt, utána közösen hálát adtak, és Márk annyi év után először érezte, hogy jó dolog közösséghez tartozni.
Mikor elmentek, furcsa hiányt érzett. A napok múlásával ez a hiány nem csökkent, hanem erősödött benne, így lassan ráébredt, hogy neki is ideje mennie. Eljött az idő, hogy visszatérjen a civilizációba.
Márk nagyot sóhajtott, miközben utoljára végignézett a barlangokon és a környező erdőn. Hogy fog neki mindez hiányozni! Már most is hiányzik. Talán egy nap majd visszatér ide. De azt a kincset, amit a barlangban megtalált, örökre magával viszi.
(Fotó: Tsvetoslav Hristov, kép forrása: Pexels)