A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
A Rumbach és a Madách sarkán sodorta a cigarettáját a falat támasztva. Kopottas szövetkabátja és arcbőre is szinte beleolvadt a málló vakolatba, és a kedve is színtelen volt. Csak a napsárga kötött sapka jelentett színfoltot a siheder fején. Miután elkészült, a dohányt, a szűrőt és a papírt egy átlátszó tasakba pakolta, és a bal vállán lógó „SZABAD” feliratos vászonszatyrába dobta. A telefonjára nézett, rövid üzenetet írt, majd a készüléket zaklatott mozdulattal a bal zsebébe vágta. Ugyanonnan elővette az öngyújtóját, a cigarettát a szájához emelte, meggyújtotta, közben homlokát gondterhesen összeráncolta. Beleszívott, majd hosszan és lassan fújta ki a füstöt, mint aki legszívesebben az egész élet terhét beleszuszakolná a kilégzésbe. Lassan vánszorgott az idő. A kora tavasz esti hidege már áthúzott a kabátján, mire végre megérkezett a két barátja.
– Gabó, tesóm, ne haragudj meg, hogy ennyit késtünk! Meghívhatlak valamire? – kérdezte az alacsonyabb, bajszos Máté, aki kicsit olyan volt, mintha egy nyolcvanas évekből jött volna el fröccsözni a Madách térre.
– Egy vice feldobna, kösz tatám! – válaszolta Gabó, a szürkekabátos.
Gabó ledobta a vászontáskát egy asztalra a hely teraszán, ahol egy kényelmes karosszék éppen felszabadul, és két másik széket húzott még oda egy távolabbi asztaltól. Mikor aztán visszatértek a fröccsökkel a fiúk, Gabó végre nagyot sóhajtott, és belekezdett az elmúlt napok történéseibe.
– Azt tudjátok, hogy a múltkori buli után szakítottunk a Vicával, ki kellett költöznöm múlt hétfőn az Izabella utcából. Becuccoltam anyához. De nem tudom, meddig bírom ép ésszel. Még mindig abban az ótvar panelben lakik Gazdagréten, agyrém. A kanapéján alszom, egy szobában vele, kibírhatatlan. Fullba ignorálja, hogy lelkileg kivagyok, sőt igazából az idő nagy részében azt is, hogy létezem. Abba’ van, hogy belőle lehet operettsztár. Négy napja arra kelek, hogy pongyolában kornyikálja, hogy „cintányéros cudar világ”, vágod? Kinyitom a szemem, és nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Ott áll a nappali közepén, a hálóinge már rég nem ér össze a hasán, olyan, mint egy megsárgult fehér királyi palást. Énekel, aztán leül mellém és fél órán keresztül mártírkodik, szidja apámat, meg panaszkodik az infláción – Gabó már várta, hogy a benne felgyülemlett feszültséget kiadhassa a barátainak, akikkel együtt nőtt fel.
– Nem úgy volt, hogy még mindig az apád pénzeli? – kérdezte Ádi, aki egy ‘Einfach Berlin’ feliratú baseballsapkában ült a lépcsőn.
– Figyelj, én most ezt nem tudom már. Anya azt mondja, nem utal neki, pedig járna neki a pénz, ameddig én még sulizok. Közben szerintem úgy viselkedik apámmal, mintha csak egy rosszul sikerült lábjegyzet lenne az életében. Szóval meg is értem apát. Pár hete voltam kajálni anyánál, apa hívta, hogy szerinte kovidos, és be tudna-e dobni egy tesztet. Anya néha elmegy statisztálni Etyekre, filmforgatásokra, és onnan egy csomó kovidtesztet elhozott. Anyám erre azt mondta, hogy csak nem képzeli, hogy kockáztatja az egészségét és odamegy megfertőződni. De az is lehet, hogy ez már csak olyan jusztse reakció. Nagy primadonna tud lenni – fejtette ki Gabó.
– És akkor miből él? Gyakorlatilag csak alkalmi statisztálgatásból fenn tudja tartani magát? – kérdezte Ádi érdeklődve.
– Nyilván nem. Engem is állandóan pumpol, mióta bedolgozok pár melóba a tervezőgrafika tanszéknek. Jó, hogy lassan a reggeli kávémért nem kell bedobnom egy kétszázast a saját anyám konyhájában egy perselybe. De aztán meg látom ám, hogy magának megveszi a nem tudom milyen fiatalító krémeket, meg el tud menni a körmös Andikához pletyizni meg manikűrözni tízezerért.
– Érted, de mégiscsak ő az anyád – kezdte Máté –, hát mekkora arc volt, mikor az apád részegen ment haza gyerekkorodban, és megvédett. Meg kiállt melletted, mikor művészeti pályára akartál menni, nem beállni a sorba…
– Jó, vannak dolgai, amikért hálásnak kellene lennem. És az is vagyok. Tud jófej lenni. Bár most nem azért, de kezd összeállni azért a puzzle, hogy csak a saját meg nem valósult álmainak vagyok néha az eszköze. Meg egyszerűen érzelmileg korlátoz, nem csak amikor apám ellen hangol, de a Vicát is mindig csak kritizálni tudta, pedig a Vica mindig besegített azért neki a háztartásban is, intézett neki kontaktot a szolnoki színházba az apján keresztül, hátha ott kap valami kis szerepet. Aztán mégis halálra démonizálta a háta mögött – közben a táskájához nyúlt, és a széke lábához hajította. – Fixen csak féltékeny volt rá. Most biztos boldog, hogy vége lett, de meg se kérdezi, hogy vagyok – Gabó észrevette, hogy már csak ventilál…
– Ez azért kemény – mondta Ádi. – Elvileg örülhetne, hogy a fia megint vele tölti a mindennapokat, nem? Aztán most mi a terv? Meddig maradsz? Nem lenne jobb neked, ha átmennél Apádhoz?
– Az a baj, hogy a kunyerálásával nem könnyíti meg a dolgom. Nem mondom, hogy ellehetetlenít, de hogy egy saját albit összepakoljak magamnak lóvéba, annak a lehetőségét azért így apránként kihúzza a lábam alól. Apámnál meg ugyanúgy nincs kolbászból a kerítés ám, nehogy azt hidd. Hallgathatnám a hülye propi dumáit, meg hogy legyenek már céljaim és legyek hasznos tagja a társadalomnak, fejezzem be ezeket a bugris majomkodásokat. Anyám kifacsar, mint egy mosogatórongyot, de legalább néha úgy érzem, hogy annyi mindenen túl vagyunk már, rosszabb meg már nemigen lehet… – Közben kotorászni kezdett a lábánál, a táskában. – Elfogyott a dohányom, szívhatok a tiedből, bástyám?
– Persze, bármennyit – azzal Ádi felcsapta a kék Chesterfield doboz tetejét, és megkínálta Gabót meg Mátét is.
A beszélgetés lassan a frufrus művészlányokra terelődött, hogy hogyan fogja Gabó újrakezdeni a csajozást, hogy a Vica után is lesz élet… Majd Ádi ragadta magához a szót, Gabó kilátástalanságához jól tudott kapcsolódni, mert állandóan az foglalkoztatta, hogy mit csináljon egy pályakezdő hangtechnikus most, hogy az adózási körülmények becsicskultak, vége a KATA-nak. Ez Gabót is érdekelte, de Máté aztán lecsapta, hogy vegyenek példát róla, el kell menni szépen alkalmazottnak, ő is milyen nagy biztonságban érzi magát egy nagy részvénytársaság junior elemzőjeként, a fiatalok adókedvezménye meg huszonötig megtolja a hóelejét.
Gabó a hűvösre hivatkozva nem ment velük tovább a momés házibuliba, de igazából csak nem volt kedve többet inni. Abban bízott, hogy mikor hazaér, az anyja már pont aludni fog, de ő még józan annyira, hogy ne ébressze fel, mikor beoson a közös szobájukba.
– Gabika, te vagy? – kérdezte míszes hangon az anyja, amint a fiú óvatosan belépett a lakásba.
– Én, Anya, ki más? – válaszolta Gabó.
– Halkabban próbáld már meg, kisfiam, hát tudod jól, hogy képtelen vagyok pihenni, ha egyszer felversz. Ezt csinálod velem huszonhárom éve, komolyan, egy jót aludni nem lehet tőled – förmedt rá az ágyán az anya, közben indulatosan rúgott egyet a paplan alatt.
– Bocs, Anya, minden csetreszed elől van. Nem lehet ebben a lakásban normálisan elférni – csattant fel kisfiús hangján Gabó, miközben próbált lábujjhegyen belopózni a kényelmetlen fekhelye felé.
– Most mondjam azt, hogy állj a lábadra, kisfiam? Hogy el lehet innen menni és itt lehet engem hagyni? – mondta sértett, de mégis könyörgő hangon az asszony. – Hozzál már nekem egy pohár vizet, te még úgyis állsz, jó, kisfiam? Na aztán feküdj le most már, holnap is lesz nap – tette hozzá kimérten. Takaróját tupírozott haja tövéig magára húzta, oldalra fordult, a rugós matrac recsegett-ropogott alatta.
Gabó a sötétben a konyhapulthoz lépett, megtöltött egy poharat. Odavitte a vizet, az anyja feltápászkodott a könyökére, nem nézett a fiára. A fiú ledőlt a bevetetlen kanapéra. Hallgatta, ahogy az anyja visszazuhan a párnára, és a légzése elnehezül. A fiú hangtalanul telefonjáért nyúlt, és elindította a térkép alkalmazást: csak nézte a kis kék pöttyöt Gazdagrét közepén, ami sehogy sem akart elmozdulni onnan.
Fotó: George Becker, kép forrása: Pexels