Köck Ildikó: Fényidő

A kivilágítatlan utcán nem találtuk meg az elveszett pénztárcádat. Másnap a rendőrségre mentünk bejelentést tenni, de türelmetlen voltál, így dolgunk végezetlen tértünk haza. Majd szó nélkül sarkon fordultál, elviharzó lépteid visszhangzottak az ajtócsattanásban. Később vallottad be, hogy csak a házunk előtti padig jutottál, ahol előző este beszélgettünk. Ahogy közeledtél a padhoz, feléd tartott egy ismeretlen személy a tárcával, én pedig, erről mit sem tudva, elcsigázottan és izzadtan feküdtem otthon. Fullasztó nyári meleg volt. Kelletlenül sétáltam veled előző este, a rendőrségre sem szívesen kísértelek el. Legalább egyetlen órát kívántam magamban lenni. Amikor betoppantál a tárcával, gyorsan hasra fordultam a kanapén, hogy ne lássam a diadalmas tekinteted. Határozottan úgy éreztem, a becsületes megtaláló megfosztott engem az egyedül eltölteni vágyott időtől.

Sok évvel szakításunk után a történteket egy zavarba ejtően rejtelmes óra idézte fel. Pontosabban maga az idő. Este beállítottam az ébresztőt háromnegyed hétre. Hat óra ötven perckor ébredtem a telefon hangjára, másodszor jelezhetett. Az elvesztegetett percek behozhatatlannak tűntek, sietve készülődtem. Reggeli teendőimmel pontban nyolc órára végeztem, így, hogy kihasználjam a visszanyert időt, az edzőgépen végigcsináltam egy laza tízperces programot. Az előszobai óra szerint negyed kilenckor léptem ki az ajtón, és ahogy minden nap, gyalog indultam a munkahelyemre. Az út alig negyedórás, biztosra vettem, hogy időben odaérek. Ahogy beléptem az épületbe, rápillantottam a faliórára. Meglepetésemre fél kilenc helyett pontosan fél nyolcat mutatott. Elfelejtették kicserélni az elemet, gondoltam. Felfelé haladva észrevettem, hogy az emeleti óralapon is fél nyolcnál álltak a mutatók. Előkaptam a mobilt a táskámból, ugyanezt az időpontot villogta. Beérve a szobámba türelmetlenül vártam, hogy a monitoron megjelenjen a belépésem rögzített ideje. Az elektronikus rendszer hét óra harminc perc negyvenhárom másodperckor olvasta le a kártyám. Lehuppantam a székre. Meggyőződtem arról is, jól állítottam-e be az ébresztőt, vagy esetleg egy órával korábbra, mint akartam, de nem tévesztettem el. Tél volt, a nap távol esett a szokásos őszi-tavaszi időszámítás-váltástól, pedig ennek lehetőségébe is kapaszkodtam volna. Sehogy sem találtam a hibát, mi több, dokumentáltan hét előtt tíz perccel ébredtem fel, és fél nyolckor léptem be az épületbe, holott a két időpont között egy egész órával több időt igénylő tevékenységet végeztem el. A bizonyítékok kizárttá tették, hogy hirtelen megbolondultam, tudomásul kellett vennem, mindez nem a képzeletemben, hanem a valóságban történt. Miközben én a lakásom és a munkahelyem között lépdeltem, az idő megállt egy órányit.

E tény ugyan ledermesztett, mégsem hessegettem el magamtól, hanem feladva a gondolkodást, kicsit vártam, mihez kezd velem.

Ekkor jutottál eszembe, és veled együtt a rossz emlékű sétánk. Érzékeltem az eseményben rejlő iróniát, hogy utólag teljesült a kívánságom, hiszen kaptam egy órányi időt, üresjáratot, ami csak az enyém. Az időtalány azonban, mintha ennél többre akart volna rávezetni, valami törvényszerűséget sejtetett. A rejtély egy csomag is lehet, és mint a tömörített fájl, kibontható, vetődött fel bennem. A Neked osztogatott adományaim visszataláltak hozzám. Nem holmi tárgyak, hanem az én részeim, pontosabban az énem részei, mondhatnám legcsodálatosabb darabjaim. Makacs józanságom azonban kétségbe vonta e jóvátétel létezését.

Ahogy révedeztem, a fejem egyre lejjebb csúszott a szék támláján. Elnehezülő szemhéjamat meg-megrezdítette az átszűrődő fény. Teljesen csukva volt a szemem, ám a fény felerősödött, mintha átvilágította volna a mindenséget. Gyönyörű volt, nem evilági élmény, megkülönböztethetetlenné vált a kívül és a belül. Aztán a fényességtől megmagyarázhatatlan módon eltűnt belőlem a pátosz, a hit meg a remény. Sorra égtek ki az emlékeim színei. A hazugságaim pedig, mint ritmikusan összehúzódó és kitáruló szívdobbanások szellemalakjai, egyenként hullottak alá az ürességbe és váltak semmivé, ahogy a csillagszórók szikrái karácsonykor. Az utolsó hazugsággal a fényesség megszűnt, semmi nem maradt hideg szépségéből.

Kínzó magányomban ordítani szerettem volna, de valami iszapos állagú, ragacsos közeg egyre fojtóbban ölelt körbe. Menekülni akartam a gyötrelmes állapotból, ám képtelen voltam megmozdulni.

Ekkor váratlanul valaki hozzám szólt. Meglepetésemben rányitottam a tekintetem. A kisördögöm volt az, aki időtlen idők óta üldögél az asztalom olvasólámpáján a viccesen kancsal, minden irányból rám néző, zöld macskaszemével. Egyértelműen tőle eredt a hang. Azt súgta, mindent tud arról, ami történt, de mivel más úgysem észlelte, tehetek úgy, mintha a jelenség meg sem történt volna. Így mondta: „jelenség”. Várakoztam, hátha mond mást is, de elhallgatott. Hálából, hogy segíteni próbált, levettem a lámpáról, és a tenyerembe ültettem. Az ujjaim között megláttam, hogy az íróasztalon megcsillan egy parányi vízcsepp. Kabalám fekete plüss szőre kissé már ráégett a lámpa tetejére, ritkás szálait szeretettel összeborzoltam, és belenéztem kihívó tekintetébe. Őszintesége megbabonázott, azon kaptam magam, hogy magyarázom neki, nem tehetek a második, a nem kívánt óráról, mert minden emberi számításon, időn és soron kívül történt. Szavakkal nem beszélt ezután, de átható tekintetéből sugárzott, hogy elégedett velem.

Hihetetlennek tűnt, amikor ráeszméltem, hogy egy teljes órája belefeledkeztem huncutul okos, figyelmes kis lényébe. Puszit nyomtam a feje búbjára, és visszaültettem a lámpára. Ezután, mintha mi sem történt volna, végeztem a munkám. Közben néha-néha cinkosan felnéztem rá, és hűen viszonozta pillantásomat. Tudtam, egyre biztosabban, hogy ő, a Smaragdzölden Világító Szemű az, akire számíthatok, és hogy szövetségünket nem kezdheti ki az idő sem.

Mutatóujjamat az asztal pereméig húzva elmaszatoltam az útjába eső könnycseppet.

(Fotó: Aphiwat  chuangchoem, kép forrása: Pexels)