Sokszor beszélgettek egymáshoz hajolva, szinte nesztelenül, a homlokuk a haj vonalában összeért. Mintha körbe vonná őket egy burok, e meghittségében kapcsolódott a tekintetük, gesztusaik rímeltek a másikéra, miközben adták-vették a szavakat. A komplementer harmóniában egyikük volt a feltétel nélküli jóság, a másik a józanul csillogó intelligencia. Kötődésük magától értetődőnek tűnt, benne az ide-oda röppenő, kimondhatatlan lelki rezdülés éppen úgy, mint a rendszerbe szedett, csiszolttá fogalmazott tudás. A tükörarcukról visszaverődő fényességben olykor tünékenyen kirajzolódott egy-egy észrevétlen vonásuk is, mint alig halványan futó ránc, amely egyszer könyörtelenül felvésődik predesztinált helyére.
Szépek voltak mindketten.
Anna, akár egy aranyszőke angyal. A bőre sápadt, hártyavékony, áttetsző, tekintete kedves és élénk. Sudár termetű, sovány, szinte üvegcsontú, de szívós. Csodálatra méltó képessége volt, hogy áldozatosan fürkéssze, kinek mire van szüksége, mi a beteljesületlen vagy semmibe vett vágya, és páratlan odaadással igyekezett helyre tenni az élet igazságtalanságait. Suhanó, simulékony gondoskodása mindenkinek lefegyverző finomsággal adta vissza az életbe és igazságba vetett hitét. Nem válogatott a rászorulók között. Jósága annak cáfolhatatlanságából eredt, hogy mindenkinek szüksége van valamire.
Lili ellenben maga volt a méltósággal bíró öntudat, a hatalmak előtt meg nem hajló cinikus, éber, ezzel együtt őszinte, tiszta sarki fény. Karbantartotta, edzette testét, mesterien pallérozta agyát és használta adottságát, amellyel a viselkedés mögött a valódi jellemet látta. Dús, sötét haja királynői jelenségének koronája volt. Bárhol megfordult, azonnal rászegeződött a figyelem, amelyben mindig megbújt a felé irányuló irigység.
Valami örök érvény kapcsolta össze őket, Annát és Lilit, mint a nappalt és az éjszakát, álmot és a valóságot.
Megismerkedésük után Liliben hamar felmerült, hogy Anna ellenállhatatlan bűbájossága egy balladai alakot rejt, aki nem mer “lebukni” az emberek közé, mert olyan űr támadna benne, amelynek betöltésére nem létezik táplálék. Az ártalmatlan füllentések mint fényben megcsillanó lepkeszárnyak, meghatóan repkedtek aurájában. Könnyedén leleplezhető titkok volta. Például lelketlenségnek tartotta, hogy a férje előtt édességet egyen, mert neki féltő szeretetből a kakaót is édesítőszerrel készítette, ezért titokban majszolgatott csokoládét. A lekváros bukták megpenészedtek nála, ha elfeledkezett arról, hogy hirtelenjében a törülköző alá rejtette őket. Pillanatok alatt meg tudott enni egy tálcányi süteményt, nyolc csokis bagettet, eltüntetve a legapróbb morzsákat is. Sonkás szendvicset evett áfonyás joghurttal. Egyébként nem voltak saját igényei, legalábbis magának nem számítottak. Kevesen hazudják végig az életüket olyan ártatlanul, ahogyan Anna.
Lilinek istenigazából senkire nem volt szüksége, a feladatoknak élt. Volt néhány nagy barátsága, amely kiállta az idő próbáját, de egyikért sem kellett megfeszülnie. Hozzászokott, hogy tervei megvalósítása során összehozza az élet olyan emberekkel, akik hozzá hasonlóak, így legkevésbé sincs okuk bármiféle féltékenységre. Anna is úgy sodródott útjába, mint egy projekt velejárója. Eleinte nem is vette komolyan, aztán történt valami, ami rápecsételte Anna lojális lényét a saját autonóm kívülállóságára. Lilire akkoriban ragadtak a férfiak. Bárhol járt, körülvették, ám hódolatuk érdektelenül hagyta. Mégis akadt valaki, akihez vonzódni kezdett. Anna azonban beavatkozott a bontakozó románcba, védelmező tüsténkedéssel felszínre hozva, amit Lili egyébként is tudott, hogy utólag megbánná az egészet. Csakis igazat adhatott Annának, és ennek nyilvánvalósága kizárttá tette, hogy Anna őrangyalságát kotnyeles törleszkedésnek tekintse. Így aztán bizalmába engedte Annát, hiszen azt tette Lilivel, amit még soha senki: megmentette őt. Ettől kezdve Lilinél rászolgálnia sem kellett a bizalomra, egyenrangúként kezelte, és egyre mélyebben hitte, hogy Annának ő a kiválasztottja, nemcsak eredendő irgalmassága miatt fontos neki. Meggyőződését biztos talajra építette, mert pontosan értette, mit nélkülöz Anna.
Lili azonban ez egyszer tévedett.
Kapcsolatuk hónapok óta virágzott, amikor egy ottfelejtett tollért visszament az irodájába, a rövid, de tartalmas lelki találkáik egyik szent helyére. Annát még ott találta, csakhogy nem egyedül, hanem bizalmasan összehajolva valakivel. Homlokuk szinte összeért, halk beszédük összecsengett, gesztusaikkal mintha másolták volna egymást, tekintetük egymásba fonódott. Lili ösztönösen megtorpant, de már belépett a bűvkörbe, amely az ő megjelenésétől mint túlterhelten megnyúló háló, rögtön szakadozni kezdett. Még hallotta, hogy Anna róla beszél. Bársonyos hangján suttogta, hogy ő, Lili „tisztességes és okos, nem olyan, aki felborítana egy családot”. A lány pedig, akihez Anna a szavait intézte, hálás mosollyal bólogatott. Annak a férfinek a lánya volt, aki Lilit majdnem kísértésbe vitte. Amikor észrevették őt és feléje fordultak, Lili, mintha egy misztikus festményt nézne, egymás mellett látta a lányt és annak hasonmását. Majd Anna arcán felvillant Lili fölényes büszkesége, aztán megint a lány alázatos egyszerűsége. Kizökkenve földöntúli varázsvilágából, Anna arcvonásai ezután ijesztően automatikusan rendeződtek újabb és újabb alakzatokba, mint kaleidoszkópban a kristályszemek.
Egyszerre millió alattomos kétely férkőzött Lili szívébe, de csak később, négyszemközt kérdezett rá Annánál, miért ámította a lányt, bevonva őt egymás iránti hűségükbe. Anna kiüresedett szemekkel, lélektelenül nézett vissza rá. Arcán meggyűrődött a hártyabőr, teste meggörnyedt. Nem szólt.
Lili álomszerű révületben, alig elviselhető fájdalommal próbálta kiszedegetni magából az összetört tükör szilánkjait. Az egyik üvegdarabkában végtelen sokszorozódásban mutatkozott megannyi ismerős és ismeretlen személy, mint Anna kísértete.
A tükörszemcsén a hullámos, fekete haja szürkés, megtört visszfényt vetett Lili arcára.
(Fotó: Ismael Sánchez, kép forrása: Pexels)