Kecskemét városrészét, a tizenhárom utcából álló Műkertvárost, nyugatról a Szent István körút, délkeletről a Klebelsberg Kuno utca öleli. A lakótelep első felhúzott utcáját, az Első utcát – hetvenhéttől Népfront, kilencvenkettőtől Bakule – a homokos bürge legelőkre, a szőlők és gyümölcsösök közé az ezerkilencszázhatvanas években kezdték építeni.
Gyakran álltak az utcákban gyökeret vert lábú, lobogó ősz hajú aggastyánok könnyes szemmel, fogatlan szájjal óbégatva az égbe: Itt volt a szőlőm, itt!
Azóta mértani pontossággal egymástól egyenlő távolságra helyezett, élükön álló gyufásskatulyákból áll az utca. Az egyemeletes, nyolcszemű házak, mint az egymásnak feszülő mellkasok, köztük távolba fut a platános aszfaltút.
Május első vasárnapjának délutánján a Bakule Márton utcában állnak a lánytestvérek, az elhunyt szüleik lakásából járdára dobott bútorokkal. Balról a második háztömb földszinti szélső lakása a közös örökségük. Férjeikkel a lakópark járdájára hordatták a bútorokat: sezlont, éjjeliszekrényt, tükröt, foteleket, a tévét.
Amiben Kudlik Juli a műsor végén azt mondta, írjanak nekünk. Míra akkor azt gondolta, a hangszórót fedő furnérlemezbe vágott nyíláson keresztül lehet bedobni a levelet a televízióba. A kárpitozott bútor barna szövettel bevont garnitúra. Ötszemélyes garnitúraélet: Apa, Anya, Mama, Húgi meg ő. Hetven május másodikán Micó macskával együtt költöztek az új lakásukba. A parkettás szoba ablaka három szárnnyal tárult az utcára. Az étkező járólapos, főzőfülke az anyjának. Fatüzelésű bojler a kádas fürdőszobában. Vízöblítéses vécé. A bejárat, a háztömb mögé kerülve, fedett teraszon át vezet a lakásba. Előtte udvar, virágágyás, szárítókötél, sufni az apja kerékpárjának. Közel a bolt, a buszmegálló. Harminchat négyzetméter mennyország az Első utcában. Míg a szüleik rendezkedtek, a lányok ugráltak az új pamlagon, és teli torokból énekelték a táncdalfesztivál slágerét a neonzöld varázsszemű rádióval, hangjuk el-elcsuklott. Pillangó… messze szálló… pillangó… Boldogság… lepkeszárnyú… boldogság… a pamlag reccsenésére szaladtak ki az udvarra. Míra nem törődött az ott álló férfiakkal, már a könyökén jött ki, annyiszor hallotta, amikor Apát kérdezték: Jóska, hogy sikerült lakáshoz jutni? Azt mondta, a munkahelye segített a népfronton keresztül.
A lányok ma már negyvenes éveikben járó asszonyok, majd’ három és fél év korkülönbséggel születtek. Míra barna hajú, zöld olíva szemű, könnyen barnuló. Juli szőke, szőlőpermetkék szemű, márványfehér bőrű.
Most osztozni jöttek az ingóságokon. Mírának furcsa újra itt állni, abban a szobában, ahol a családjával évtizedeken át együtt éltek, együtt álmodtak. A felnőttek nélkül idegen a szoba.
Először a nagyanyja ment el, aztán az anyja, végül az apja is. Míra mindig úgy gondolt Anyára, hogy ha ő nagy lesz, és Apa már nem lesz, hogy boldogtalanná tegye az anyját, akkor majd fogja őt, és elviszi. Mindent megmutat neki a világban, amit Apával az élet nem adott meg neki. Sosem képzelte, hogy előbb az anyja megy el. Apja futotta élete köreit, mindig ugyanazokat, változtatás nélkül, míg egyszer csak nem vitte tovább a lába. Akkor abbahagyta a futást, és eszméletét vesztette, hogy egy pillanatra se kelljen gondolkodnia. Aztán rájuk csapta a másvilág ajtaját.
– Kidobtuk a bútorokat – mondja Míra. Az ablakon át bámul ki rájuk, mintha ufókat csodálna. Juli szemén lassított felvétel a ráérősen felemelkedő szempilla.
Felfújt arccal, szemét forgatva kérdezi: – Ugyan, hová tögyem?
Mírának gyötrelmes megválni a tárgyaktól. A húga az egyetlen élő rokona, ám népes a tárgyakban élő ősök száma. Hallja nevét kiáltó halottait, csilingelő kacagással szólítják. Látja táncoló alakjukat, szellemujjakkal érintik, virágillatot hagynak maguk után. Elfelejtett események bevillanó, végtelen filmjét szemléli agyának vetítővásznán. Most osztoznia kell rajtuk a húgával!
– Nekem kellenek a könyvek! – mondja közönyösen Míra, csakhogy beleremeg a hangja.
– Vigyed! – vágja rá Juli mosolyogva. – Ha-a-ka-rod! – nyomja meg a szótagokat.
Míra belepirul az einstandba. Juli a saját mesekönyvét sem veszi ki a pakkból.
Tudtam én, kölleni fognak néki, lakjál jól, testvéröm!, gondolja Juli. Ezök a könyvek má mióta porosodnak itt, oszt sönkinek, sohasé köllöttek. Há, ki akarná tovább nízni, mint amennyit muszáj vót?
– Ez ne-ked kell? – Juli szája nehezen áll rá a mekegésre. A padlón heverő olvasólámpa felé néz.
– Ó, ez Anya lámpája! – emeli fel Míra. Figyeli Juli arcának rezdülését, valóban felajánlja neki Anya egy darabját, vagy inkább ő vágyakozik rá?
– Ez a vacak! – Juli hangja körbepattogó pingponglabda a falakon.
– Kell, ha neked nem.
– Tőlem! – pukkad ki Juli. Mindig Julié kell hogy legyen az utolsó szó.
Míra úgy érzi, időtlenül lebeg a testvéréhez kötözve az üres szobába zárt világűrben. Juli felpuffadt, kiszívta a levegőt a szobából. A légüres térben Míra fuldokló, szakadt köldökzsinóros asztronauta.
Amikor felgyúlnak az utcai lámpák, akkor lépnek ki utoljára a lakásból. A bútorok nagyobb részét szemérmesen, az alkonyatban hordják szét.
Míra lepakolja Alexszel közös otthonukban az örökségét. Ennyi maradt a szüleiből: könyvek, bútorok, csörömpölő apróságok. Hol van az a sok ember, aki gyermekként körbefogta? Hová tűnt az a rengeteg arc, mozdulat, beszéd, ami betöltötte az életét? Nem hallja a villák csengését a süteményes tányérokon. Nem látja apja lágyuló arcvonásait, ahogy a sörét issza. Hol van Anya, aki nők társaságában ügyetlenül gyújt rá?
Senki nem hajol hozzá a fülébe suttogni a részvétét. Úgy képzeli, ha más nem is, de legalább a szellemei törődnek vele, megölelik, beszélnek hozzá. Valójában semmit nem lát, semmit sem hall. Nem érez, velük halt. A szülei cuccai poros cókmókok, nincs kincsekre találás.
Ők maguk voltak a kincsek: Mama, Anya, Apa.
A nap végére Alex tekintete szigorúvá vált. A bútorokat a teraszig engedte, a dobozokat a szobába rakhatta. Mire hétfőn hazaért a munkából, a szülei bútorait szétverve találta az udvar közepére halmozva. Belesápadt férje egyoldalú döntésébe. Nem szóltak egymáshoz napokig. A hét elején Míra gyűlölte Alexet, azon gondolkodott, hogyan tudná faképnél hagyni. De amint eltűntek a bútorromok, megfeledkezett a gyűlöletről. Csütörtökön szinte már hálát érzett iránta, hogy megoldotta a kacatok elhelyezését.
Később Alex utasította: – Hétvégére tüntesd el a dobozaidat, vagy mehetsz velük az utcára te is!
Pénteken nézte át a dolgokat, míg Alex távol volt. A könyvek vallásos témájú, málladozó példányok voltak, ezekre régről nem emlékezett. Anyja élete utolsó éveiben csodát látó szentek életéről olvasott. Fekete-fehér fényképeket is talált, közéjük ékelődött üdvözlőlapokkal, amikre jókívánságokat írtak a családjának számára ismeretlenek. Mindent a könyvszekrénybe tuszkolt. A fotókba bámulás, könyvekbe lapozás elszívta az életerejét. Este kibékült Alexszel.
Évekkel később Míra és Alex hétvégenként a használtpiacon zsibongott, a városlakók, gyűjtők, bohémek között. Alex rákapott a vásár ízére, évek alatt mindenfélét összevett. A szenvedély néhány kiló gyümölccsel kezdődött, aztán bakelit lemezekkel folytatódott, később lemezjátszót vett, majd hifitornyot szekrényestől. Aztán bútorokat vásárolt, mindenféle asztalokat, székeket. Egyik alkalommal kempingszékkel állított haza, ez szükséges, magyarázta Mírának, pedig sosem mentek sehova. Számtalan apróságot: barométert, kottát, fénymérőt, cirill betűs könyvet, húshőmérőt, magnókazettát.
– Inkább nem is sorolom! – panaszkodott Míra együttérzésért kuncsorogva a sógornőjének.
Míra eleinte csak nevetett a köré hordott tárgyakon. Később bosszankodott, semminek nincs helye, mindenhol van valami, mondta. Egy idő után kiabálni kezdett Alexszel.
– Vidd innen a dolgaidat! – a mondat végére kifogyott a szuflából, és köhögni kezdett.
Lassan telt meg a szoba, a ház, az udvar. Ahogyan jöttek-mentek, a testük zúzódott a cuccokon.
– Alex! Nem bírom tovább! Én vagy a kacatok! – sikított Míra.
– Kacatok! – vágta rá Alex. Ezen a képtelenségen mindketten jót nevettek, megölelték egymást, minden maradt a régiben.
Karácsonyra a holmi magasra nőtt a szobában. Járatok vezettek az asztalhoz, a pamlaghoz, mintha árokban taposnának, vigyáztak, ne boruljon semmi a nyakukba. A bútorokból keserű szag áradt. Míra rettegett a rokonlátogatóktól, hová ültetné le őket?
Január végén a vállára vette az irattáskáját, és utoljára végigjárt a házban. Alex szimatoló macskája árnyként lépett a konyhába. Busa fejét bizalmatlanul forgatta, szürke bundájában hullámoztak a csíkok. Óvatosan cipzározta be a táskába.
Tekintetével megkereste a hűtőre írt utolsó gondolatát, amit Alexnek szánt.
Újraolvasta: Remélem, nőként születsz majd újjá! – majd a macskával együtt kilépett az utcára.
(Fotó: Emir Kaan Okutan, kép forrása: Pexels)