Nagyanyámat az ebédlő asztalán ravatalozták fel.
Olyan jól viselte a halált, hogy a gyászolók össze is súgtak, úgy fekszik itt, mintha élne, de azt még ők sem tudhatták, hogy mitől ez a tartás, mert ez a tartás arról nem árulkodott, hogy ahhoz a bizonyos ebédlőasztalhoz, amin most oly kényelmesen heverészett, élete legszebb és legrémisztőbb emlékei egyszer és mindekorra odakötik, így aztán sejtelmük sem lehetett arról, hogy azon a szikrázóan jeges, téli napon az ég felé baktató nagyanyám idelent felejtett arcára ugyan hogyan festhette rá a halál azt a megkönnyebbült mosolyt, azt a mosolyt, amit már gyerekkorában is viselt, különösen akkor, ha az ősöreg asztal közelébe kerülhetett, amihez süldő leánykorában a nap legváratlanabb óráit sem kímélve eleinte csak azért menekült, hogy a vaskos lábak között lapulva várja ki a pillanatot, amikor már kiutat találhatott a félelem labirintusából, biztosan tudva, hogy ez a varázslatos felszabadulás csakis akkor történhet meg, ha ott, az egykor még büszke tölgy cirádásra faragott és éjsötét olajokkal átitatott emlékezetébe jó alaposan bele is vésheti jövetele okát, azt a metszően éles és fájdalmas titkot, hogy már megint elbukott, mert tessék, a jóság felé tartó igyekezetét ismét keresztezte egy rémisztően felemelt hang, egy megvillanó szempár vagy egy mindent semmissé tevő kézlegyintés, és mert tudta, hogy máskülönben a labirintus foglya marad, így hát addig ölelte magához a tölgyből kimetszett lábat, amíg titkaival úgy suttogta és szórta tele, mintha az évgyűrűk barázdáiban bizony minden fájdalomnak külön sírhelye lenne, olyan helye, ahol már akkor sem kell kutatni utána, ha a múlás pora vastagon betakarta, mert ez a por csak a fájdalmat takarja el, csakhogy a menekülés nyomai ott maradnak, sőt, meg is kövülnek, mert a futó lábak hűlt helyeit még a múlás sem tüntetheti el, így ha mégis eljönne az a nap, amikor újra ébredezni kezd a régi fájdalom, elég lesz csak a megkövült nyomokat követni, lépésről-lépésre, mert az utolsó lépés után, az idő körbefutó árkában, ott és sehol másutt, rátalálhat majd, lefújhatja róla a feledés porát, hogy tisztán láthassa azt a hátrahagyott emléket, amitől oly szaporán igyekezett menekülni, ahogy csak a lába bírta, az emléket, amiről akkor még nem sejthette, hogy minden hiába, nincs szabadulás, mert minél inkább távolodik, annál inkább közeledik, és az idő árkai, akár a múlás évgyűrűi, ugyanoda vezetik vissza, ahonnan elindult.
Azon a reggelen nagyanyámat csak az állig begombolt fekete ruha és a hófehér selymekkel borított koporsó titkolta el a naptól, ami úgy járkált a virrasztásba belefáradt fejkendős asszonyok párás lehelete között, mintha a siránkozó zsoltáros énekeket akarná így elhallgattatni, mert hát úgy mégsem illő teljes szívből siránkozni, ha egy asztalra fektetett faládában mindeközben mosolyog a halott, és amúgy is hiába minden igyekezet, a könnyekben úszó fohász, a gondolatban elmormolt búcsúszavak és a megásott sírhoz szólító harang mély kondulása, ezt az ismerős mosolyt már senki és semmi sem törölheti le erről az arcról, mert ismerős az, nagyon is ismerős, még annak is, aki élőben sosem láthatta, mert ha akkor, a halottas szobában egy illően lehorgasztott fej felemelkedik, és a tekintet követi a már a falakon pásztázó nap sugarát, ezt a mosolyt ott találja a falon is, egy sötét tónusokkal megfestett méretes vásznon, egy asszonykorba érett, még ránctalan arcon, a már sok menekülést látott, a közelgő megérkezést váró szempár alatt, mert semmi kétség, ez a mosoly már a közeledők mosolya, azoké, akiket mindörökké ott vár a másik, és igen, a füstarany keretbe ecsetelt mosoly nincs egyedül, mert csak egy érintésre van a férfi arcmása, és még most is úgy süt róla a boldogság, hogy ott és akkor, a felravatalozott asztal körül senkinek sem rémlik, tíz vagy húsz éve már, hogy csak a fejfáját simíthatja meg egy éppen arra tévedő kéz, a kéz, ami mindig vastag damaszttal és porcelánnal terítette azt a bizonyos asztalt, amiben akkor is érezte a régi titkok súgását, amikor már nem menekült a varázslathoz, nem ölelte át az ő tölgyét, mert ez a kéz akkor már a másikhoz közeledett, odafent, a damasztba kapaszkodó porcelánok katonás rendje között, de azt még nem érezhette meg, hogy az álnok fájdalom csak a múlás pillanatára vár, arra a pillanatra, amikor a gyász súlyától meggörnyedt test az asztalra borul, és a két kar úgy nyílik szét, mint a megfakult szentképek angyalszárnyai, és a kezek, istenem, azok a drága kezek, olyan erővel markolják a faragott lábakat, hogy a gyűrű aranya a lakkokon és olajokon át új árkot vág a fa erezetébe.
Azon a téli napon, amikor a koporsó tetejét rászögelték mosolygó nagyanyámra, és a jeges széltől vörösre cserzett kezek lecsúsztatták az asztalról, majd egy zenekar pontosságával egyből vállukra is vették, a nyitott ajtón betörő szél váratlanul könnyű havat sodort be a dermesztő ebédlőbe, a fehér pelyhek pedig úgy táncoltak az ablakokon benyúló fényben, mint a napszálltára készülő pillangók, és addig táncoltak, amíg a fekete kalapok, kendők és kabátok között rá nem találtak a maguk búvóhelyére, így mikor az asztal mellől már mindenki felállt és fehér-fekete pompájában épp indulni készült, a szobában kavargó szél hirtelen úgy elcsendesedett, hogy ebben a hirtelen támadt csendben nem akadt senki, aki ne hallotta volna azt a szobában szétáradó sóhajt, amiről még később se tudták eldönteni, hogy honnan eredhetett, volt, aki a vállra emelt koporsóban távozót okolta, volt, aki a terhétől megszabadult öreg asztalra gyanakodott, de olyan is akadt, aki esküdni mert volna rá, hogy a falon függő nagyságos úr sóhajtott fel abbéli örömében, hogy Ilonka, az ő Ilonkája végre elindult feléje, az odaátba.
(Fotó: Felix, kép forrása: Pexels)