A postaládában egy gyűrött boríték húzódott meg a színes reklámok alatt, szerencse, hogy nem dobtam ki, egyszerre összefogva az egész paksamétát. Forgattam a reszketeg betűs címzést, még jó, hogy megjött, hát igen, a magyar posta azért még tud. Eszembe jutott egy több évtizedes történet, amikor édesapám úgy kapott meg egy lapot, hogy a személyleírása, foglalkozása és kérdőjellel a város volt feltüntetve. És megjött! Most én kaptam ehhez hasonlót. Elfutotta a szememet a könny, újabban sokszor elbőgöm magam. Nem szép, halk, hanem hangos-csukló sírás ez, olyan keserű és reménytelen, és nem hoz megkönnyebbülést. Pedig sokszor eszembe jut az utolsó mondatod, a figyelmeztető kérés, hogy ne sírjak, mert fájni fog a fejem. De hogy lehet megállni, hisz egy illat, egy szó, egy pillanat visszahoz téged, akit már soha senki és semmi. Persze mindenkinek megvan a maga hátizsákja, amit cipelnie kell, lehet, hogy évtizedekig, évekig, vagy csak néhány hétig, aztán majd akinek jut, az viszi tovább, vagy leteszi, és nincs tovább.
Néztem a ferdén felragasztott bélyegeket, jól látszott a dátum, meg hogy azért nem volt ennek a borítéknak olyan egyenes-egyszerű útja. Sok kézben megfordult, voltak rajta pecsétek, de olyan, hogy „Címzett ismeretlen”, olyan nem. Fontos levél lehet az, ami így van megcímezve, és a feladó olyan helyen lakik, ahol se közel, se távol posta. Be kellett azért menni, vagy valakit megbízni, hogy a legközelebbi településen – ami több kilométerre van – feladhassa.
Kisilabizáltam a nevet, az öreg Frigyes, a messzi Borsod egy eldugott szegletéből. A papír egy kockás irkából volt kitépve, a boríték is olyan régi, ami valami fiók mélyén várhatta évtizedek óta, hogy sorsát betöltse. A ceruzával írt sorok elém idézték a fehér hajú, naptól cserzett, barázdált arcú öreget, aki két fekete lovával fuvarozott, és amikor meglátta, hogy újra ott vagyunk a faluban, komótosan leszállt a bakról, levéve kalapját. Férjemmel kezet fogott, majd kis töprengés után kérges tenyerével óvatosan megsimította a karom, zavartan krákogott, majd mindig azt mondta:
– Hát Isten hozta mifelénk, mán nagyon vártuk.
Tavaly még voltunk, ahogy kiszálltunk a kocsiból, gyerekek kaptak körbe bennünket, a kamaszok kicsit hátrább álltak, az idősek komótosan ballagtak, kalapjukat szorongatva. Az asszonyokat Máli vezette, virágos szoknyája keringőt járt meztelen bokája fölött. A kicsik csomagolt cukorkát kaptak, apró játékokat, a nagyobb csomagokra nyomtatott betűkkel ráírva, mit rejt. „Női ruha, van köztük nagyméretű”, „Ágynemű és hálóing”, „4-5 éves fiúnak ruha” „Képeskönyvek, tollak”, és így tovább.
Augusztus elején mindig elmentünk, a kocsi csomagtartójában lapultak a csomagok, barátok, ismerősök is hozzájárultak, hisz minden darab jól jött ott, ahol a szegénység nem statisztikai adat, hanem a valóság. Ahol a küszöbre ülve a gyerekek csupasz kenyeret majszolnak, ahol egy közkút van, és hó közepén már hozomra vásárolnak a mozgó boltban.
Az idei nyár lassan elmúlik, a hőség megviselt földet, embert, állatot egyaránt. Húsz év után először nem állt meg a kocsink a poros kis téren, ahol két csenevész fa küzdött a napfénnyel, ezen mindig elcsodálkoztunk, hogy a két fa derekasan küzd a mindennapokkal, mint ahogy az itteniek is. Az öreg Frigyes nyomtatott betűkkel írt, áldást kért, és hogy vásárban volt, lovat nézett. Ott találkozott egy ismerőssel, aki elmondta neki, hogy egyedül maradtam. Valami kibogozhatatlan baráti szál végén álltam ott, magányosan. A levélben azt is leírta, hogy Lobó elénekelte, hogy „Üres az út, nem jár már ott senki”, és gyertyát égettek, meg az első pohárból kiloccsintottak egy korty pálinkát, mert ugye ők csak így tudtak emlékezni. Aztán a nők hazamentek, Máli összeszedte a poharakat, egyet kivéve. Azt ő maga törte apró darabokra, abból nem iszik már soha senki.
A könnyeimtől alig bírtam az oldalra írt sort elolvasni, hogy van egy cím, oda küldhetek azon a fura gépen üzenetet, mert egyetemista a Máli húgának a fia, és ha jövök, majd kimén elébem az állomásra. Nem kell semmit hozni, csak magamat.
– Majd megyek – írtam egy rózsás lapra nyomtatott betűkkel.
Majd, ha már nem fáj ennyire.
Fotó: Edalisu, kép forrása: Pexels