P. városban az emberek nem szívesen beszélnek a jégbe zárt lányról. A hihetetlen történeteket hálátlan dolog elmesélni, mert a hallgatók udvarias figyelme mögött mindig érezhető marad a távolságtartás, amint azt mérlegelik, vajon ugratják-e őket. Ki akarna olyan sztorival előállni, amit senki sem hisz el? Pedig tudják ők, amit tudnak, és ha az idegennek szerencséje van, továbbá hajlandó a szerencséjét néhány önzetlen fröccsel megolajozni, P. egyik, inkább helyiek által látogatott kocsmájában esetleg találhat valakit, aki a legendát elmeséli – akár olyat is, aki azt állítja, hogy jelen volt azon a napon, amikor a lányt a jég alatt megtalálták.
Talán Hannának vagy Annának hívták, de ez egyáltalán nem biztos, mert van, aki szerint Johannának, sőt, ezen majdnem ki is tört a verekedés, mert az egyik törzsvendég szerint Tünde volt a neve, bár az illető addigra túl részeg volt, hogy egyáltalán tudja, mi a téma, a többiek pedig gyorsan lehurrogták. Abban viszont egyetértettek, hogy a lány mindig különös, magának való volt, akit az iskolatársai néha bántottak is – nem nagyon, csak ahogy a kamaszok között ez már szokás, ha valaki kilóg a sorból: időnként ugratták, piszkálták, csúfolták.
Azon a bizonyos hideg, decemberi szombat reggelen tükörsima jég borította a város határában lévő holtág vizét, és Hanna (maradjunk most már ennél) az osztálytársaival kiment korcsolyázni. Hogy ott a jégen pontosan mi történt, az megint csak homályos az elbeszélésekben, mert a fiatalok nem voltak hajlandók elárulni, miért szakadt el Hanna a társaságtól. Lehet, hogy megint ugratni kezdték, és elege lett, mindenesetre otthagyta őket, és a többiek hamarosan el is veszítették a szemük elől. Már alkonyodni, a társaság pedig szedelőzködni kezdett, és még mindig nem tért vissza, de ez nem tűnt fel senkinek, mert máskor is előfordult, hogy egyszerűen lelépett, ha megbántották. Megfeledkeztek róla, vagy ha gondoltak is rá, azt hihették, hogy hazament.
Mire keresni kezdték a partmenti erdőben, beesteledett. Mindenki azt remélte, hogy nem szakadt be a jég valahol alatta, mert akkor sohasem kerül elő, és különben is veszélyesnek ítélték, hogy éjjel rámerészkedjenek. Nem találták meg, és az önkéntesek hajnalban csüggedten és átfagyva feladták a keresést. Addigra egyértelmű lett, hogy egy holttestet keresnek – a lány nem élhette túl az éjszakai fagyot.
Másnap a kétségbeesett szülők, a rendőrökkel és a legelszántabb önkéntesekkel együtt centiméterről centiméterre kutatták át a hatalmas területet, valami árulkodó jel vagy egy lék után, bár az éjszaka olyan hideg volt, hogy a beszakadt jég akár nyom nélkül vissza is fagyhatott reggelre. Egészen sima és átlátszó volt a jég, olyan, mint az üveg. A sekélyebb részeken a holtág fenekéig le lehetett látni.
Végül is ennek köszönhető, hogy Hannát megtalálták. Valaki a keresők közül (nem tudni, kicsoda, mert a kocsmában többen is maguknak követelték a dicsőséget) mozgást vett észre a jég alatt, egy gyermek vékony karját, amint finoman jár valami lassú, néma zene ütemére. Meglehet, hogy egy víz alatti áramlat mozgatta odalent a halott lány kezét. A nehéz korcsolya lehúzta a lábát, az iszapban állt a legfeljebb kétméteres vízben, feje felett a sértetlen jég, s mintha vezényelte volna a zenét, amit csak ő hallott. Mosolygott.
A jeget feltörték, a törékeny testet kihúzták. Végigfektették a hideg felületen, és ő kinyitotta a szemét, vett egy mély lélegzetet, a szülei, a rendőrök és az önkéntes segítők egymás szavába vágtak, a babonásabbak keresztet vetettek, többen pedig ügyetlenül csúszkálva elfutottak, hogy takarót meg forró teát hozzanak. Hanna élt. Még csak nem is úgy tért magához, mint egy fuldokló, akinek víz van a tüdejében. Akad, aki azt állítja, egyáltalán nem is tért magához, hanem a jég alatt végig magánál volt.
Nem esett semmi baja azon kívül, hogy meglehetősen kihűlt, de mintha meg sem érezte volna, nem is vacogott. Azért becsavarták a takarókba, megitatták vele a forró teát, és befektették a kórházba megfigyelésre, de már másnap haza is engedték. Befejezte az iskolát, és később a családjával együtt elköltözött P.-ből. A városbeliek úgy tudják, egyetemre ment, külföldre, sőt talán egy másik földrészre. Ezután már nem hallottak róla.
Annyi bizonyos, hogy többé nem csúfolták. Hanna annál is csendesebb és visszahúzódóbb lett, mint előtte volt. A bőre sápadt lett, és sápadt maradt a legforróbb nyárban is. Az egyik osztálytársa állítólag azt mondta, attól kezdve volt valami a tekintetében, ami lehetetlenné tette, hogy bántsák. Valami távoli, tekintélyt parancsoló békesség.
Egyetlenegyszer beszélt arról, ami odalent történt vele: ott, a jégen, takarókba csavarva és forró teát szorongatva, amikor kérdésekkel ostromolták. Azután soha többé egy szót sem tudtak kihúzni belőle, hisz ki beszél szívesen arról, ami hihetetlen, hogy aztán látnia kelljen a hallgatók szemében a hitetlenkedést? Azt mondta – és ezt a törzsvendégek is csak szégyenkezve, bocsánatkérő mosollyal és számos fröccs után hajlandók elmesélni –, hogy a jég alatt egy aranyhal etette levegővel. Odaúszott a lékhez, ott kidugta a fejét és levegőt vett, majd visszaúszott a lányhoz, szájon csókolta, és így lélegeztette egy teljes éjszakán és napon át, amíg megtalálták.
Ezt nem hihették el neki. Nemcsak azért, mert az aranyhalak nyilvánvalóan nem csinálnak ilyet, vagy mert egyáltalán nem találtak sehol semmiféle léket a holtág jegén. Hanem azért sem, mert mindenki biztos volt benne, hogy a holtágban nincs is aranyhal.
(Fotó: L Storgaard, kép forrása: Unsplash)