A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
„Amíg a tudattalan tudatossá nem válik, az fogja irányítani az életedet, te pedig sorsnak fogod hívni.”
Carl Gustav Jung
Egy, kettő, három, felkel! Mondom, felkel! Egy, kettő, három, felöltözik! Gyereket felvesz, megetet, tisztába tesz!
Hogyan jutottam el idáig? Éva vagyok, 46 éves, 2 éves a kislányom, Léna és immáron egyedül nevelem, de nem vagyok szabad, mert Ádám folyton itt van, szabadon ki-be járkál a kulcsával az otthonunkba, és összeszed és elvisz könyvet, ágyneműt, bármit, amiről azt gondolja, hogy az neki kell, mert az övé. Még ha nem is, akkor is. Az övé, mint ahogyan Léna és én is az övé vagyunk. Azt mondja, csak Lénát jár át meglátogatni, időt tölteni vele, de a valóság jóval összetettebb. Napokig itt van velünk, használ minket, engem a szó mindenféle értelmében, majd pár napra átmegy a legénylakásba, ami szintén a közös tulajdonunk, és újra visszatér.
Ádám ötletszerűen a lehető legváratlanabb pillanatokban állít be, nem egyeztet időpontot előre, ha mégis, úgysem akkor jön. Jön, velünk eszik, nyálcsorgatva elalszik a TV előtt a kanapén, és esténként befekszik a hitvesi ágyunkba Lénával. Egy ideje már nem bírok befeküdni harmadiknak melléjük, mert nem csak lelkileg, fizikailag is fáj a közelsége, kiköltöztem hát a kanapéra, és álomba sírom magam minden éjjel.
Kicsoda Ádám? A férjem. Karizmatikus, látszólag intelligens ember 5 diplomával. Nagyon jó benyomást képes kelteni a bemutatkozás alkalmával a mit sem sejtő, új személyben. A valóság ezzel szemben az, hogy Ádám mindenkire irigy, aki többre vitte az életben, mint ő, lenézi az embereket, egyeseket kiröhög a hátuk mögött, és velem sem viselkedett másként. A zárt ajtók mögött másként. Érdekes módon egyetlenegy barátja sincs, aki 10-20 éve mellette lenne. Haverok, cimborák jönnek-mennek az életében, de előbb-utóbb mind odébbáll. Csak én maradtam és tartottam ki mellette. Valójában azonban ez nem is igazi kitartás volt. Csapdába estem, egy pók hálójában vergődtem és még csak nem is tudtam róla.
Hogy mi történt? A szokásos kapcsolati elhidegülés? Kapuzárási pánik? Nem, ez valami egészen más. Ádám egyszerűen megbolondult. Személyiséget váltott. Ez az igazság.
Rajongásig szerettem őt. Na, talán pont ez volt a baj. Közösen építettük fel az életünket, és fél életen keresztül küzdöttünk azért, hogy kisbabánk legyen. Sikerült, 44 évesen életet adtam Lénának. Aztán mindennek vége lett, Léna születését követően azonnal elindult a vég kezdete.
Ádám már nem volt többé kedves velem, nem ölelt át, ha kedves voltam vele, arra kifejezetten elutasítóan és alkalmanként agresszívan reagált. Máskor meg pont hogy ellenkezőleg viselkedett velem szemben, cuki volt, és vicces. Nem tudtam kiigazodni rajta, nem ismertem ekkor még a játék nevét, teljesen összezavart a viselkedésével.
Léna egyéves születésnapja előtt, 2020 októberében Messenger üzenetet küldött nekem, amiben leírta, hogy MINDIG MINDENBEN számíthatok rá, és hogy nagyon SZERET engem. Teljesen megdöbbentett az üzenete, mert 20 év alatt egyszer nem kaptam tőle ehhez hasonlót. Majd karácsony előtt közösen befizettünk az álomházunkra, és én nagyon boldog voltam, hogy végre lesz egy csodaszép családi házunk kis kerttel, egy parányi játszótérrel, illatos virágokkal, fákkal, bokrokkal, ahová együtt költözhetünk Lénával. Majd szilveszter előtt egy nappal közölte velem, hogy vége, már nem szeret, és a szilvesztert a szeretőjével töltötte. Mindez két hónap leforgása alatt történt.
Azt hittem, ez valami vicc, de nem volt az. Minden reggel úgy ébredtem, hogy csak rosszat álmodtam, de miután magamhoz tértem, éreztem a valóság súlyát, és tudtam, hogy a horror, amit nap mint nap át kell élnem, az a valóság.
Ádám a számomra ekkor még értelmezhetetlen szilveszteri szakítását követően kifejezetten szadista üzemmódra váltott, és napról napra mélyebbre süllyedtünk a pokolban.
– Éva! Nem szeretlek már! – ezt képes volt a „szakítást” követően majd minden nap elmondani, pedig nem kérdeztem, mintha kétségei lettek volna az értelmi képességemmel kapcsolatban, és ezért jobb, ha a biztonság kedvéért több százszor elismétli. Persze az is lehet, hogy saját magának mantrázta, hogy meggyőzze saját magát is állítása valóságáról. Vagy egészen egyszerűen csak bántalmazni akart ezzel is. – Ronda vagy, és büdös! Buta vagy! Hogy lehetsz olyan idióta, hogy elmész a boltba, és nem veszel tejet!? Miért nem érted meg, hogy nem kellesz már nekem!?
Oh, nagyon is megértettem fél évvel később, 2021 nyarán. Ekkor találtam rá a szeretőjével folytatott levelezésekre, amiben közös luxusnyaralásokat tervezgetett a hátam mögött. A Maldívra, Mexikóba és New Orleans-ba, ahová Sárival, a szeretőjével óhajtott elutazni, miközben ekkor még velem élt egy fedél alatt. Velem élt, és használt. Használt forrásként. Cseléd voltam, és szerető. A kurva felesége, a gyereke anyja!
Egy nyári reggelen találtam rá a gyerekkel közösen használt tableten a végtelen levelezésre Ádám és Sári között. Az Airbnb számlákra, melyek munkanapokra szóltak, számomra ismeretlen helyeken.
Gombócot éreztem a torkomban, forgott velem a világ, és olyan fájdalmat éreztem a lelkemben, amit még soha születésem óta. Elárultak! Elárult a legjobb barátom, a férjem, a szerelmem, az az ember, akiben feltétel nélkül megbíztam több mint 20 éven át, akit az életemnél is jobban szerettem, feltétlenül.
Évekig tartott a gyógyulásom, és Ádám nem könnyítette meg, kifejezetten gonosz volt velem. Továbbra is hazudott a szemembe, minden bizonyíték ellenére. Bagatellizálta a történteket. Folyamatosan gázlángozott és triangulált engem a szertetőjével. Megpróbált teljesen elhitelteleníteni, összetörni, és nagyon is élvezte. Meg akart büntetni, ebben lelte perverz örömét.
Mindenért engem hibáztatott. Egyszer szakítottak a szeretőjével egy rövid időre, ekkor összetörten és feldúltan érkezett haza Ádám, majd nekemesett, hogy erről is én tehetek! Mindent elrontok az életben! Teljesen értetlenül álltam vele szemben, nem értettem, hogy mégis mi közöm van ahhoz, hogy a szeretője szakított vele? A minden rossznak az okozója én vagyok! Az áldozathibáztatás szürreális magasságokig emelkedett az általa bejelentett szakítást követő 4 évben. 2022 nyarán egy közös erdei kirándulás alkalmával üvölteni kezdett velem, mert váratlanul kitört egy nyári zivatar a kirándulás alatt, és szentül meg volt győződve róla, hogy erről is én tehetek. És ez nem vicc. Nem értettem, hogy mégis miképp van nekem befolyásom az időjárásra, ez már tényleg a téboly, de Ádám kifejtette, hogy abban az értelemben tehetek én a zivatarról, hogy nem néztem meg az időjárásjelentést előre. Pechjére pont megnéztem, de egy nyári zivatart nem lehet pontosan megjósolni előre. Mindegy is, én voltam a hibás ezért is, és a világ összes rossz dolgáért, ami az emberiséget sújtja.
El akartam költözni Lénával, mert nem bírtam tovább Ádám napi bántalmazását, de erőnek erejével megakadályozta azt. Nem mész te sehová! Itt maradtok! Aztán párterápiára mentünk, ahol szemrebbenés nélkül azt hazudta a pszichológus arcába, hogy csak ketten vagyunk ebben a kapcsolatban, nincs harmadik személy, Éva csak képzeleg, és részéről ő csak azért jött, mert már nem szereti a feleségét, és abban kér segítséget, hogy ezt értesse meg a pszichológus velem.
Az első párterápiás ülést követő éjszakán Ádám berontott a szobámba, ekkor már több, mint fél éve nem volt köztünk semmi testiség. Berontott, az ágyra szorított, miközben éppen könyvet olvastam, durván lehúzta a bugyimat, és két ujját belém nyomta. – Ez kell neked, ez a bajod? Hogy nem b.szlak meg!? Hát nem is foglak, mert nem érdemled meg! – üvöltötte eltorzult fejjel. Némán nyeltem a könnyeimet, és a lelkemből induló fájdalom egész testemben szétterjedt, jobban fájt, mint Ádám ujjai a lábam között. Az aktust követően Ádám mint aki jól végezte dolgát, egy szó nélkül távozott a vendégszobába, és kulccsal magára zárta az ajtót.
Két nappal később Ádám jókedvűen jött haza munkából. Úgy csinált, mintha soha meg sem történt volna az éjszakai incidens. – Éva! Mi lenne, ha barátok maradnánk, miután elválunk, tudod, olyan barátok extrákkal. Mindig jó barátok voltunk, miért kellene ennek véget érnie azért, mert én már nem szeretlek? No, meg eljárhatnánk közösen swinger clubba is, mit szólsz hozzá? Émelygést éreztem a gyomrom legmélyén, és azt hittem, nem hallok jól! Ki a fene ez az ember, aki elrabolta a férjem testét, és belébújt!? Ez nem az én férjem, az én férjem soha nem mondana ilyet nekem, még viccből sem! Az én férjem nem tesz ilyet! Az én férjem nem bánt engem! Az én férjem rendes ember! – Mire gondolsz, Ádám? Swinger clubba, te meg én, és még egy pasi? – próbáltam viccel elütni a dolgot. – Fúj, Éva! Dehogy. Te, én és egy másik nő! Okádnom kellett a hallottaktól, pedig ekkor még nem tudtam, hogy lesz rosszabb is.
Léna születését követően mindent megtettem, hogy tetsszek Ádámnak. A salátalevél és a fotoszintetizáció keverékén lézengtem, hogy mielőbb újra vékony és csinos legyek. Mert Ádámnak csak a vékony nők tetszenek, csak és kizárólag! Azonban minél csinosabb és vékonyabb lettem, Ádám annál gonoszabban bánt velem. Míg idegen férfiak utánam fordultak az utcán, Ádám arcára az undor ült ki, ha rám nézett.
Ennek ellenére további éjszakák következtek, amikor Ádám hívatlanul megjelent a hálószobámban, és alkalomról alkalomra bántalmazóbb volt a velem folytatott szexuális aktusa. Az első két alkalmat követően „megtisztelt” azzal, hogy belém hatolt, azonban nem volt semmi gyengédség vagy bármi az együttléteinkben, ami arra a férfira emlékeztetett volna, aki a férjem volt Léna születése előtt. Ez a férfi egy állat volt, egy állat, aki gépiesen tette a dolgát, az arcán gyűlölettel, és tudtam, hogy csak fájdalmat akar nekem okozni, és attól elégül ki, hogy megalázhat engem. Nem volt lehetőségem kérdéseket feltenni vagy párbeszédbe bonyolódni vele. Az aktusok alatt pedig rendszerint a tenyerével befogta a számat.
Minden alkalommal szigorúan vigyázott arra, hogy csak a külvilágon engedje ki a magját. Azt mondta, hogy „nem érdemled meg, hogy beléd élvezzek, és még véletlenül sem szeretném, hogy újra teherbe ess! Nem lehet több gyereked az életben! Azt nem engedem!” Minden egyes aktus után a szobájába vonult és bezárkózott a szokásos módon.
A publikus környezetnek, a családjának és a barátainak engem állított be bántalmazónak. Betegesen féltékenynek titulált, és tagadta minden bizonyíték ellenére a szeretője létezését. Egy alkalommal, miközben Lénát fürdette, chatelt Sárival. Erre a megelégedett mosolyából következtettem, és Léna is felkiáltott, hogy „Apa, kinek küldtél szívecskét?” Egy óvatlan pillanatban elragadtam a telefonját, mert látni akartam, hogy igazam van vagy igazam van? Igazam volt. A jutalmam pedig a szemérmetlen bátorságomért cserébe, mert merészeltem megsérteni a magánszféráját, az lett, hogy a gyereket hátrahagyva utánam vetette magát, a telefont kicsavarta a kezemből, miközben a földre lökött, és a torkomat szorongatta erős ujjaival. Jól vigyázva, hogy külsérelmi nyom ne maradjon.
Hetente több alkalommal esténként elment otthonról, miközben Lénát altattam. Elment, és pontosan tudtam, hogy a szeretőjével találkozgat. Próbáltam kedvesen és vidáman olvasni Lénának Bogyó és Babóca legújabb kalandjait, énekelni neki, de csak keserves sírásba fulladt minden áldott este a meseolvasás, és álomba sírtuk magunkat Lénával.
Fuldokoltam a tehetetlenségtől. Tudtam, hogy nem akarom ezt tovább. Dühös voltam, sírtam, kiabáltam, amikor Ádám hazajött. Azonban ő minden egyes alkalommal csenddel vert. Elegánsan kivonult a színről, és bezárkózott a szobájába. Ha éppen nem csenddel vert, akkor a szeretőjéről áradozott és emelte piedesztálra. Azt hittem, megőrülök, ez nem lehet a valóság, ez csak egy szürreális parallel univerzum lehet, ahová akaratom ellenére csöppentem. Vagy az is lehet, hogy kómában fekszem valahol, és ezt haluzom, hogy ez történik, mint egy rémálomban, de ez semmiképp nem lehet a valóság! Évekig tartott a saját kognitív disszonanciám gúzsba kötve, és nem tudtam szabadulni Ádámtól.
2022 szeptemberében Ádám részben elköltözött egy másik, közös tulajdonú lakásunkba, a legénylakásba. Azonban heti 3-4 éjszakát továbbra is nálunk töltött, gyakorlatilag részben velünk élt. Jött, amikor kedve úgy tartotta, akár az éjszaka közepén. Jött, beleszólt mindenbe, kioktatott, kontrollált. A teljes ellenőrzése alatt tartott akkoriban még engem és Lénát is. Folyamatos lelki terror alatt tartott a gázlángozással, és lassan már elhittem neki, hogy valóban minden rossznak a forrása én vagyok. Én tehetek arról, hogy ő már nem szeret engem, én tehetek arról, ha éppen a szeretője nem akar szóba állni vele, vagy emberfeletti képességeim révén én tehetek az időjárás hirtelen változásáról is. Egyszer felhívott éjfélkor, amikor pont nem velünk töltötte az éjszakát, és eltorzult hangon, gyűlölettel átitatva üvöltötte nekem a telefonban, hogy „Éva! Te egy velejéig romlott, gonosz nő vagy! Maga a Sátán! Gyűlöllek téged!”
Egy, kettő, három, felkel! Egy, kettő, három, felöltözik! Egy, kettő, három, mosolyog és teszi a dolgát, mint a normális emberek!
Fotó: Polina, kép forrása: Pexels