Gulyás Gábor: Vérömleny

Már hosszú ideje álldogáltam bizonyonytalanul az ablak előtt a kedvenc köntösömben, amivel Tamás az első közös karácsonyunkra lepett meg, talán valami intim célzattal. Imádtam a testemre simuló, kellemes anyagát és azt, hogy képes volt minden belőlem áradó melegséget gyengéden ölelve megtartani. De most mindez szemernyit sem számított. Az idő, mint valami észrevétlenül hömpölygő patak, utat nyitott a gondolataimnak. Képtelen voltam az ablakon túli világra figyelni. Mintha mindenen kívül rekedtem volna, gondolataim olyan mértékben gúzsba kötöttek, hogy nem tudtam szabadulni a nyomasztó, sötét és fájdalmas képektől. Pedig a tavaszi reggelek az ébredezés titkait hordozták. Minden tavasz más volt, de most nem a kert, a fények, az illatok vagy a leveleken megcsillanó pára játéka ígért mást, hanem a tegnapi események írtak át mindent.

Sosem gondoltam volna, hogy a rajongás ilyen mértékben képes megcsalni és félrevezetni az érzelmeimet. Mintha egy teljesen más könyv lapjait olvastam volna, és most ezek a lapok más értelmet adtak volna az eddigieknek. De hogyan képesek a szavak mögé rejtett érzések így megváltozni? 

Mára még az imádott kert színei is megfakultak, és csak a fájdalom sötét feketéi és szürkéi maradtak. Elnémultak a hangok, amelyek korábban észrevétlenül ugyan, de mindig átsegítettek a nehézségeken. Alig múltam 32, de most keservesen öregnek éreztem magam. Hiába mondták a barátaim, hogy most jön majd az új kezdet, én egyre csak a végét éreztem. Minden habkönnyű emlék sziklányi súlyként nehezedett rám, komoly terveim sem voltak, de erre nem számítottam, elvégre, úgy éreztem, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem. 

Bassza meg minden átkozott romantikateremtő, aki szemernyit sem törődve a vétlen áldozatokkal, boldog és szerelmes világot hazudik. Az elmúlt pár hét hozadéka úgy ömlött a nyakamba, ahogy egy hegyi patak hordaléka zúdul a fövenyre. Itt maradtam egyedül, a borzalmas emlékeimmel.

Lassacskán kezdtem magamhoz térni. Éreztem, ahogy testemen eluralkodik a forróság, a keringésem beindult, a neuronjaim is életre keltek. Beléptem a saját valóságomba.

Tamás, aki mindenki kedvence, az “Isten ajándéka” és az „olyan aranyos, nem értem, hogyan tudtad otthagyni”, komoly nyomokat hagyott bennem. Sőt, ami azt illeti, az arcomon és a testemen is. Hogy menjek így ki az utcára, magyarázkodni, majd zokogva menekülni?! Mert ezt biztosan magamnak köszönhetem, hiszen Tamás nem ilyen! Ő mindig kedves, mosolygós, barátságos. Naná, mindenkivel, aki nem élt még vele. 

Először én voltam élete szerelme, egy csodatündér, aki annyira elvarázsolta, hogy már vágyai sem maradtak, hiszen velem minden beteljesült. Majd én lettem a riherongy ribanc, aki képes volt másokkal is beszélgetni, akit ráadásul még szeretnek is az emberek. 

Három hete, amikor az első pofon elcsattant, még én védtem őt. Nincs baj, az indulat mindenkit képes azonnal átváltoztatni. Nyugtattam őt és kértem, hogy ne aggódjon, mert én sem teszem, felejtsük el, ne legyen szomorú. Aztán a második pofonnál kiderült, hogy szó sem volt hirtelen haragról. A tenyere már régóta bizsergett, csak mert alulmaradt egy vitában.

Én meg a még mindig szerelmes és jól nevelt lány, az érzelmeire apellálva kértem, hogy ilyet többet ne tegyen. Legközelebb nem lehet már kimagyarázni, a szerelem nem ilyen, a pofonnak kizárólag a ringben van a helye. Talán még ott sem elfogadható. Semmilyen körülmények között sem.

Talán még most sem sejti, hogy ez tényleg a vége. Tegnap este már nem éreztem félelmet, amikor durván megszorította a karomat, felrángatott a fotelből, majd elküldött az anyámba, és kilátásba helyezett egy komolyabb – és persze egyoldalú – elbeszélgetést. Akkor azt találtam mondani, hogy szedje a holmiját és húzzon el a picsába. Ne nézzen vissza, ne kérjen bocsánatot, ne hívjon fel, és főleg: soha, de soha ne jöjjön vissza! A szeme se rebbent, mintha nem érzékelte volna a helyzet súlyát. Totálisan elvesztette a kontrollt, teljesen megszűnt a valóságérzékelése.

A pofon ezúttal elmaradt, az arcom amúgy sem bírt volna többet. A karom ugyan egyre kékebb, de legalább visszavonhatatlanul leszámoltam vele. Egy ideig még csapkodott, üvöltött és káromkodott, majd elhúzott. Reményeim szerint a picsába.

Éjszaka még sokáig zokogtam, mert persze a szerelem nem múlik el olyan könnyen, mint egy pofon vöröslő nyoma. Valamikor hajnalban aludhattam el, és pár órával később fel is ébredtem. Gyűrötten, kissé még remegve, de egyedül és elégedetten. Milyen érdekes, hogy ha végre megteszed, amit már korábban meg kellett volna, a rád omló felszabadultság mekkora erőt képes adni!? Nem kérdés, hogy ezt a döntést már réges-rég meg kellett volna hoznom. Persze a szakítást nem ilyen körülmények között, és főképpen, nem ilyen formában terveztem. Mindegy, túljutottam rajta, ki kell magam pihennem.

Gondolataimat a telefonom csörgése szakította meg. Láttam, hogy Tamás hív, de nem akartam felvenni. Ő már nem tartozik az életemhez. Nem tudom, miben reménykedett, talán egy újabb fenyegetés vagy bocsánatkérés következett volna. Ki tudja? Nem is érdekel. Számot kell cserélnem! Meg zárat is. Meg ágyneműt. 

Most persze könnyű volt meghoznom ezeket a döntéseket, hiszen tart még a csalódás miatt kialakult közöny. Érzem a sajgó karomat, az arcomon csattant hatalmas pofonok nyomát. Le kell zuhanyoznom! Minden szennyet le akarok mosni magamról. A lelkemmel nyilván még komoly küzdelmeim lesznek. Szeretnék erős lenni. Tamás eddig mindig mesterien kihasználta az érzelmeimet, amelyek annyi kegyetlenség után is mentegetni próbálták. Az agyam már régen nem volt partner ebben. Milyen jó lenne, ha képesek lennénk az érzelmeink és a józan eszünk közti szimbiózist irányítani! Mert ebben mi, nők, azt hiszem, vesztésre állunk.

Lehalkítottam a telefonomat. Valamikor egy órával később megzörrent a zár, de szerencsére a belső biztonsági lánc nem engedett. Vicces, hogy azt is Tamás szereltette fel, mondván, sosem tudhatjuk, hogy ki akar ránk törni. Amikor rájött, hogy így nem tud bejönni, elővette a sármos énjét:

– Ugyan már, édesem, beszéljük meg! Tudod, mint két értelmes ember – kérlelt, de hangjában szemernyi őszinteséget sem éreztem.

– Úgy érted, hogy egy bántalmazott és egy agresszív ember? Mióta tartozik az értelmes dolgok közé, ha valaki megüti a másikat? Ennek még szerelem nélkül sincs értelme.

Tamás egyre erősebben püfölte az ajtót, a korábbi szelíd próbálkozása átcsapott egy vad, kontrollálatlan vadállat vergődésébe. De az ajtó, a kis lánccal, ellenállt.

Tamás üvöltése felverte az egész házat, pár szomszéd riadtan lesett ki a résnyire nyitott ajtók védelméből. Majd hirtelen csend lett. Az a vészjósló fajta. Még az egyébként nyikorgó ajtók is elnémultak, mintha megállt volna az élet. Ezt az éteri csendet törte meg Tamás hangja.

– Rendőrség? Kérem jöjjenek, mert a feleségem megütött, tombol és nem enged be a lakásomba! – Tamás hangja normális és határozott volt. Karaktert váltott, ahogy egész közös életünkben tette. Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy beálljon egy másik szerepbe

– Te aztán egy igazi gátlástalan pöcs vagy! –  mondtam neki. 

A két fiatal járőr szinte percek alatt kiért a lakáshoz. Felszólítottak, hogy nyissam ki az ajtót, ellenkező esetben be kell törniük.

És akkor egy szempillantás alatt megértettem mindent. Én vagyok a garázda, hisztis picsa, aki ellenszegül. Akit azonnal meg kell fenyegetni, meg kell félemlíteni, akivel szemben a tények ismerete nélkül is fel lehet lépni. Én, a gyengébb nem, szemben a férfiak gumibotos őrangyalaival, a szolgálunk és védünk magasan képesített és komoly pszichológiai képzésen átesett, briliáns gyalogrendőreivel.

Kioldottam a láncot, de az ajtót már nem tudtam kinyitni, mert az egyik rendőr „Lépjen hátrébb!” kiáltással belökte azt. Én meg ott álltam a kis köntösömben, kialvatlanul és kócosan, rettegve és kiszolgáltatottan. Tamás kérés nélkül sorolni kezdte a bűneimet, miszerint lökdöstem, üvöltöztem, megtámadtam, és végül, kizártam őt. Közben káromkodtam is. A kinézetem kételyt ébreszthetett a rendőrökben, hiszen a meggyötört, összetört ember hasonlíthat egy önmagából kikelt dühöngőre. Vékony a jég, és a rend hitelesített őrei talán úgy gondolták, ez csak egy részeg házaspár szokásos civakodása.

Amikor Tamás befejezte a mondandóját, a két rendőr – engem meg sem kérdezve, de számomra is hallhatóan –, mérlegelni kezdte, bevigyenek-e, vagy itt helyben utasítsanak engedelmességre.

– Öltözzön, asszonyom, be kell vinnünk az őrsre, ahol felvesszük a vallomását! A férje már elmondta, mi a helyzet.

Nem hittem el, hogy mindez megtörténhet, pláne, hogy éppen velem. Először arra gondoltam, megmutatom az ütlegelés nyomait a testemen, azok talán elég bizonyítékul szolgálnának a helyzet tisztázásához. Ehhez még Columbo sem kell! Aztán eszembe jutottak a szememen és az arcom kékülő, nyolc napon túl gyógyuló sérülések, és rájöttem, ha itt maradok, mindenképpen veszíteni fogok. Így eldöntöttem, hogy bemegyek. Láttam, ahogy Tamás, fölénye biztos tudatában, megvető mosollyal az arcán, birtokba veszi a lakást. Számára az ügy eldőlt. Nyert. Most is, mint mindig.

– Megmutatnák az igazolványukat? És a számukra is szükségem lenne – fordultam a rendőrök felé, mert valahol azt hallottam, hogy minden intézkedés elején ezt kell tenniük. Úgy láttam, a kérésem meglepte őket, ahogy Tamást is.  – Mert ebben az esetben ragaszkodom ahhoz, hogy mindannyian bemenjünk a vallomások felvételére. És szeretném, ha rögzítenénk az önök mulasztását is.

Noha ezt a tudásomat valamelyik magazinból szedtem, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán van-e igazságalapja, most jól jött.

– És még csak annyit kérdeznék – folytattam –, ha már előállítanak, akkor nem kellene ismertetniük a jogaimat?

– Majd az őrsön megtesszük – vetette oda az egyik rendőr.

– És akkor az ő vallomásával mi lesz? – Tamásra mutattam, és amennyire csak képes voltam rá, kedvesen rebegtettem szempilláimat.

– Bent mindent elintézünk, hölgyem, nem kell aggódnia! – szólt az egyik rendőr, már barátságosabban.

Enyhült rajtam a nyomás. Már nem a megsebzett őzike voltam, aki a kilövésre vár, hanem egy önmagáért kiállni képes, erős nő. A kétkedésemet meg csak én láttam.

Ahogy beléptem az épületbe, már a folyosón megcsapta orromat a dohányfüsttel, piszokkal, és pacsulival telített szag. Gyér fény csak egyetlen helyiségben volt, az is csupán arra elég, hogy felfedje az összes szocreál bútorhagyatékot, ami vagy ötven éve szolgálhatott az őrsön.

Még tizenévesen, a Batthyány-örökmécsesnél, egy március idusára szervezett osztálykiránduláson csoportosulás miatt bevittek a fogdába. Na, ott épp így éreztem magam. Ugyanaz a légkör, ugyanazok a bútorok, még a rendőrök is ugyanazok voltak, csak fiatalabb kiadásban, de örökölt mentális gyökerekkel. Mi jöhet még?

Csak egy nyugdíj előtt álló, idősebb rendőr szunyókált a sarokban. Olyan mélyen, hogy először azt hittem, már halott, de valójában csak a múlt évezredből maradt műanyag lambériát támasztotta, pedig talán mindenkinek jobb lett volna, ha végre elválik a faltól. Már csak egy-két Zsiguli kellene a bejárathoz, és simán ki lehetne írni, hogy Rendőrmúzeum.

Engem betereltek a félhomályos szobába, Tamásnak a folyosón kellett várakoznia. Még el sem kezdték a jegyzőkönyvezést, amikor zaj hallatszott a folyosóról, a csapóajtó felől. Mint kiderült, jött a váltás. Tíz óra körül lehetett. Aztán egy nő hűvösen köszönt Tamásnak, majd besétált a szobába, ahol a viseltes gyalogrendőrök éppen a muzeális számítógépbe igyekeztek életet lehelni.

Ahogy a nő belépett, mindketten vigyázzállásba pattantak. Egyikük jelenteni készült, de a nő – úgy tűnt, a felettesük lehet – halk, de határozott „Pihenj, leléphet!” utasítással gyakorlatilag kirúgta őket a szobából.

Miért is nem lettem rendőr, akkor gazsulálnának és engedelmeskednének nekem az emberek?!

A nő civilben érkezett, talán, ha negyven lehetett és a halvány sminkjével, remek frizurájával igazán csinos volt, a határozottságával is imponált. Kellemes parfümje javított valamicskét a szoba áporodott levegőjén. 

– Kerekes Andrea nyomozószázados vagyok, ennek a kócerájnak a főnöke – kezdte a kihallgatást, én pedig megadtam az adataimat, és vártam, hogy a konkrét ügyre térjünk. – Nem lenne gond, ha a bejelentő is bent lenne a teremben? Így legalább megspórolhatnánk a szembesítést.

– Felőlem nyugodtan, legalább megmutathatom neki a karomon kékülő ujjlenyomatait.

A nő felállt, és lassan az ajtóhoz lépett. Behívta Tamást, és utasította a rendőröket, hogy maradjanak az ajtó külső felén. Ez a nő egyre jobban tetszett nekem. Zéró félelem, nulla bizonytalanság. Maximális határozottság. Irigykedni kezdtem.

– Ismeri ezt a férfit? – kérdezte a nyomozó, és Tamásra nézett.

– Persze, a férjem. 

– Nem azt kérdeztem, hanem azt, hogy ismeri-e? Tudja kicsoda?

– Nem értem… mire gondol? Tudnék mesélni róla és az eddigi életünkről, de hogy érti ezt? –kezdtem elveszteni a fonalat.

– Szóval nem – szögezte le a nyomozó. –  Mindig ez a gond.

– Mármint micsoda? – vágtam közbe, de mentségemre szóljon, tényleg nem értettem, hogy mit akar.

– Sosem szánunk elég időt arra, hogy megismerjük a körülöttünk élőket – a felismerés ismeretlen szavai pattogtak felém.

– Valóban, milyen igaz – vetettem közbe.

– Nos, mielőtt befejeznénk a megkezdett önismereti programot, ha megengedi, bemutatnám magának a férjét. Megelőlegezve, hogy szerencsére ő sem ismeri magát. Ha így lenne, akkor nem ülnénk itt. Megúszhatta volna egy sima válással…

Tamás eddig szótlanul, eléggé megszeppenve ült a szemközti széken. Nem tudtam, hogy ez még a játékának a része, vagy megérezte, hogy számára itt valaminek vége szakadt.

– Emlékszik rám? – kérdezte a nő Tamást, és súlyosan a szemébe nézett.

– Hát, nem igazán – dadogta.

– Nem csodálom, pedig kétszer is találkoztunk. Semmi sem dereng? De hagyja is, érdektelen.

Én ugyan kíváncsi lettem volna a válaszokra, de túl fáradt és meggyötört voltam ahhoz, hogy rákérdezzek, ráadásul a karom is sajgott. 

Ezt követően felgyorsultak az események, a nő felvette a férjem adatait, majd udvariasan és kimértem megkérte őt, ismételje el mindazt, amit a rendőröknek már elmondott. Közben behívta az egyik járőrt is, aki igazolta az elmondottakat.

Tamás mesélni kezdett, és én a második mondatnál ingerülten odavetettem, hogy egyáltalán nem így volt, amit a járőr fejbólintással nyugtázott.

– Majd ön is elmondhatja a saját verzióját, ha sorra kerül – szólt a nyomozónő.

Tamás elégedettnek látszott, de mintha lett volna némi bizonytalanság a szemében. Méghogy nem ismerem! 

Aztán mielőtt én is elmondhattam volna a történet rám eső felét, a nyomozónő vádló hangon sorolni kezdte:

– Vérömleny a bal szem körül, komoly zúzódás mindkét arccsonton. Felrepedt alsó ajak, vérzésnyomok az orr alatt, horzsolás van a homlokon, és a jobb szemhéj is fel van duzzadva. Azt hiszem, elsőre ennyi.

 – Folytathatnám? – kérdeztem halkan, és választ sem várva levettem a blúzomat. A nyomozónő reakciója engem is meglepett. Odalépett az egyik szekrényhez, kivett egy bilincset, aztán felrántotta Tamást a székből, a falhoz szorította őt, és hátrabilincselte a karját.

Tárcsázni kezdett. Hallottam, amint egy orvossal beszél. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot, de egyre nyugodtabb lettem.

– Tájékoztatom mindkettőjüket, hogy perceken belül érkezik egy orvosszakértő, aki felveszi a látleletet. Addig hadd mondjak el valamit Önnek, asszonyom! Egy olyan esetet, ami az önt ért támadással együtt pár évre rács mögé juttatja majd a férjét.

Tamás teljesen összeomlott. Hebegni kezdett, de a nyomozónő csak annyit mondott, hogy „hívjon ügyvédet, mielőtt folytatjuk”. Azt hiszem a box-ban erre mondják, hogy K.O. Talán jobb lett volna, ha Tamás is kap egy-két pofont, de mégse teljesülhet minden kívánságunk egyszerre!

– A férjét akkor ismertem meg, mikor még pályakezdő voltam.  Kedves és sármos volt. Rövid ideig viszonyunk volt egymással, aztán a hivatásom elszólított, így távol kerültem tőle. Tavalyelőtt egy színházban futottunk össze, és ő azonnal rám nyomult. Gondolom, hogy ekkor már házasok voltak. Még csak nem is emlékezett rám, nyilván mert a jelentéktelen hódításainak egyike voltam. Én azonban nem felejtettem el, hiszen akkor csak kellemes emlékeim voltak. A színház után meghívott egy étterembe, onnan a lakásába mentünk

Először kedves és előzékeny volt, aztán váratlanul agresszívvá vált. Letépte a blúzomat, az ágyra lökött, és szétfeszítette a lábamat. Mivel korábban önvédelmi kiképzést is kaptam, meg tudtam védeni magam.  Keményen ágyékon rúgtam, amitől azonnal az ágy mellé zuhant. 

– És feljelentette? – kérdeztem.

– Nem. Térden állva könyörgött, hogy ne tegyem, és megígérte, hogy nem csinál ilyet többé. Mivel önszántamból mentem fel hozzá, és ráadásul, bár önvédelem volt, eléggé szakszerűtlenül kezeltem a helyzetet, nem is voltam túlzottan büszke magamra.

– Hát, én az lennék, a maga helyében! Tíz évet töltöttem el a férjemmel, ebből majdnem hetet bántalmazott lelkileg, és az utóbbi időben fizikailag is. Most jutottam el odáig, hogy kizárjam az életemből, de még mindig tartok a jövőtől.

– Ha már úgyis elhatározta, azt javasolnám, a lehető leghamarabb adja be a válókeresetet! A férje innen már nem kerül ki. Három-öt év szabadságvesztésre lehet számítani, ez talán elég lesz arra, hogy összeszedje magát és megerősödjön, testileg és lelkileg is.

*

Azóta, hogy a kezdeti sokk hatására papírra vetettem a történetemet, eltelt három év. Majdnem pontosan úgy történt minden, ahogy Andrea megjósolta. Alig két hónap alatt elválasztott minket a bíróság, Tamás három és fél évet kapott szigorítottban, mert élet elleni bűncselekménynek számított, amit velem tett.

Andreával közben barátok lettünk, bemutatott egy önvédelmi oktatónak is, és pszichológusként sokat segített nekem abban, hogy valóban felépüljek és erős nő legyek. Két éve nem találkoztunk, mert most egy európai bűnmegelőzési hivatal szakértőjeként dolgozik. Persze, azért havonta legalább egyszer beszélünk egymással. Tamásról azóta sincs hírem, és szerencsére sikerült magam mögött hagynom életemnek ezt az időszakát.

(Fotó: Elliot Mann, kép forrása: Unsplash)