Bak Zsófia: Kiegészítő kezelés
Hallom, hogy kopognak az ajtómon, az idegen város idegen szobájában. Pedig már azt hittem, sikerült kicseleznem az újdonsült lakótársakat és észrevétlen becuccolnom, amíg ők isznak a “Welcome party”-ban! A gépem amúgy három órája szállt le, de direkt beiktattam egy esti városnézést, hogy ne kelljen találkoznom velük. Nem vagyok ám mindig ilyen antiszociális, csak ma repülnöm is kellett, az meg épp elég megrázkódtatás egy napra.
Meg amúgy sincs túl sok kedvem itt lenni. Én tényleg csak azért jöttem, mert a konzulensem szerint elengedhetetlen a szakdogámhoz a külföldi kutatás.
– Helló, bent vagy? – üvölti egy spicces csávó angolul, és közben kopogásból dörömbölésre vált. Várok egy kicsit, hátha abbahagyja, de a zajok kezdenek még a barátkozás gondolatánál is kellemetlenebbé válni. Inkább kinyitom.
Egy csatakosra izzadt, szemüveges srác áll az ajtóban, és úgy megszeppen, hogy komolyan megkérdezem, ő kopogott-e, pedig közel s távol nem látok senki mást a közös lakásban.
– Igen… fontos feladat van! – válaszolja, és meglóbál egy bontott vodkásüveget az arcom előtt.
– Hű, bocs, azt nekem nem lehet.
Értetlenül bámul, és lóbálja tovább a piát.
– Dehát… velkám kör van. Muszáj!
– Gyógyszert szedek – teszem hozzá, és reflexből feljebb húzom a derekamat körüllötyögő farmerem.
– Ó. Mi bajod van?
– Gyulladás van a hasamban – válaszolom talán kicsit rezignáltabban, mint szeretném, és már csuknám az ajtót, de ő a lábfejével kitámasztja.
– Várj egy kicsit!
Grimaszolva kinyitom újra.
– Milyen gyulladásod van?
– Miért kérded? Talán orvos vagy?!
– Igen – vágja rá –, vagyis csak hallgató. – Mutasd, mit szedsz rá, hátha mégis ihatsz!
Magam sem tudom, miért, de odaviszem neki a gyógyszeremet. Imbolyogva leteszi a vodkásüveget a földre, feljebb tolja a szemüvegét, aztán kiveszi a dobozt a kezemből. Hosszasan tanulmányozza a hátoldalát, motyog valamit magában, majd visszaadja, és azt mondja, hogy ennél sokkal jobb a vodka. Elnevetem magam, majd jó éjszakát kívánok, és becsukom az ajtót.
Reggel próbálok lábujjhegyen kiosonni a konyhába, hogy beelőzzem a többieket, de a srác már az asztalnál ül.
– Főztem kávét, kérsz? – kérdezi, és felém tol egy csészét.
Válasz nélkül nyúlok érte, de az utolsó pillanatban visszahúzza.
– Ja, bocs, ez sem tesz jót a gyulladásodnak. Egyébként Mark vagyok Dániából – mondja.
– Utállak, Mark! – vetem oda, mire röhögni kezd, és azt mondja, kárpótlásképp megfőzi nekem a világ legjobb gyümölcsteáját, az nem fogja bántani a hasamat.
A tea tényleg finom. Másnap is főz, és miközben isszuk, alaposan kikérdezi a kórtörténetem. A francia lakótársak fintorogva vonulnak be a csokis croissant-jukkal a szobájukba. Harmadnap Mark reggelivel vár, és azt mondja, nagy szívességet tennék neki, ha kísérletezhetne rajtam egy gyógykezeléssel. Látja, hogy szkeptikus vagyok, ezért hozzáteszi, hogy nincs benne semmi ördöngösség, csak nagy relaxációs séták a természetben, meg speciális diéta.
– Én fogok neked főzni – kacsint rám. – Közben szedheted a gyógyszered, ahogy eddig is… ez csak kiegészítő kezelés lenne.
A főzéssel meggyőz, mert én utálok. A szüleim szerint nem is tudok, mondjuk ők mindenre ezt mondják. Marknak viszont nagyon jól megy. A séták se rosszak, van a közelben erdő, tavacska, meg minden, és legalább rájövök, hogy nem is olyan gány helyre költöztem.
A halloweeni bulin Mark felkér táncolni, és megállapítja, hogy szépen feszül rajtam a farmerem. Lehúzunk pár Vodkát a sikeres kezelésre, aztán az én szobámban alszunk mind a ketten.
Karácsonyra vesz nekem egy “Home sweet home” feliratú lábtörlőt, és átcuccol a szobámba. Mindent hoz, kivéve a bekötött politológia szakos könyveket; pedig én már réges-régen rájöttem. Egy darabig gondolkodom, szóljak-e, hogy nem kell tovább erőlködnie, de aztán leterítem a lábtörlőt, és úgy döntök, ma még inkább elhiszek mindent.
(Fotó: Leah Kelley, kép forrása: Pexels)