novella

B. Szalma Emese: Mese 

Két haza van, az egyik az otthon, a másik az itthon, és még ebben is a kettőség mindent megosztása marja szét a vágyott egységet, hát ilyen érzés nekem a hazámban lenni.

Ahogy ültünk a kocsiban, én majdnem sírtam. Az ablak félig leeresztve, hogy bejöjjön a friss levegő, de már fél nyolckor olyan meleg volt, hogy így is izzadtam. A ruha a hátamhoz tapadt, én az ülésbe ragadva bámultam kifelé a foltos üvegen, és csak néztem a házfalat. Sárga volt az épület, nem tudom, a reggeli napsütést tükrözte vissza, vagy magától volt ilyen vidám, én csak a karcsún magasba nyúló tornyot néztem, és azt éreztem, mindjárt bőgni fogok.
Sirattam volna azt, aki voltam, azt, akivé váltam, de legfőképpen azt, akivé nem, pedig mit meg nem tettem volna a változásért korábban. Hogy sosem azt látom, aki vagyok, hogy mindig valamihez képest megy a viszonyítás, na ezt, ezt biztos nem tanítják a bölcsek, csak azt, hogy ezt ne, de azt miért nem mondja el senki, hogy hogyan kell csinálni a puszta létezést? Miért csak azt mondják, hogy éld meg a pillanatot, add át magadat az érzésnek, hogy ne gyászold a múltat, és ne képzelegj a soha be nem következő jövőn?
Ha ezeken sosem gondolkodtam volna el, szinte biztos, hogy el sem indulok. Az útkeresés, mint a rozsda, már akkor bemarta magát, amikor még nem is éreztem a bőrömön. Vásárra vittem magam, patikamérlegen mértem meg lényegem, ami már akkor is kevésnek bizonyult. Évtizedes változás térképen kívüli utakra csalt, s most mint lámpás nélküli bolyongó, keresem az utam hazafelé.

Más lettem. Új a cserép, amibe ültettek, más a föld, mintha szemcsésebb lenne, kevesebb a kapaszkodó, szélesebbek a rések. Több levegő jut. Néha annyival, hogy mint a szembeszélben, majdnem megfulladok, pedig itt nincs senki más, aki ellen küzdenem kellene. Gyenge a nap. Nem éltet, csak életben tart, nem is szív kóróvá, ott tiszteletben tartják a határaim. Csak éppen senki sem lép közelebb. Szakaszosan, időre kapom a tápoldatot, láncon tartott kutya vagyok, a hűségemet elkótyavetyélte a gazdám.

Mégis hozok virágot. Olyat, amit előtte sosem tettem, a rügyek túl korán pattantak ki, de most egyszerű szirmokon nyílik ki a remény bennem. 

Nem, nem érdekelnek a csináld meg magad tanfolyamok, a testkezelő kurzusok, a szabadulj meg a lehúzó súlytól, a transzgenerációs átkoktól, a leveszem rólad a rontást és egyéb ajánlatok, nem fogom őket elvégezni, kifizetni neked a súlyos ezreket annak reményében, hogy te aztán tudod a titkot, ami el van előlünk, szerencsétlen tévelygők elől rejtve, és csak a beavatottak lehetnek olyan bölcsek, hogy félrehúzzák a jótékony feledés fátylát, hogy felfedjék nekünk igazi énünk mélységét. Nem, nem hiszek abban, hogy ti tudnátok a jövőt, de még csak a lehetséges variációkat sem ismeritek jobban, mint én, aki elől gondos kezek takarták el az útjelző táblákat, csak hogy ne legyen olyan könnyű irányba állni. 

Itt vagyunk újra, félévente, menetrendszerűen, rám szakad a nosztalgia, vagyis inkább a honvágy rogyasztó fájdalma, furcsa is, hát hogy lehet az, hogy itthon érzem jobban ezt a fájdalmat, és nem külhonban? Két haza van, az egyik az otthon, a másik az itthon, és még ebben is a kettőség mindent megosztása marja szét a vágyott egységet, hát ilyen érzés nekem a hazámban lenni. Nem is értem, mi váltotta ezt ki belőlem, minden pórusomból árad a hő, meleg van. Még ez is hiányzik a mindig rohanó felhők földjén, ahol semmi sem olyan, mint amilyennek megismertem. A körúti lakóház ceruzatornyát bámulom, kihegyezett vége a földbe rejtve, hasson mélyre a gyötrelem, középszerű kupoláját nézve szakad ki belőlem a fájdalom, és akkor, amikor este egyedül sétálok haza a belvárosból, vagy amikor a szandálom résein utat talál a homok az ujjaimhoz, és akkor is, amikor teljes testtel felfekszem a vízre. De mindig csak itthon.

Olyan ez, mint a magyar népmesében. Elindul a legkisebb fiú szerencsét próbálni, átgázol az akadályokon, legyőzi a legyőzhetetlent, hogy a történet végén hazaérjen. A legenda szerint mindig elnyeri méltó jutalmát, a fele királyságot legalábbis biztosan, de azt miért nem tanították meg nekünk, hogy a gazdagság, amit nyerünk, nem kívül van? És azt miért nem tették hozzá, hogy csak a mesélő fejezi be a történetét, de a legkisebb fiú addig bolyong tovább újonnan meglelt énjével, amíg meg nem hal? 

Összegyűlt bennem a felesleg, és kívánkozik kifelé. Ilyenkor jaj a többieknek. 

(Fotó: David Ballew, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

Discover more from Felhő Café

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading