Egész eddigi életemben azt hallgattam, hogy Anyám a 30. születésnapját infúzióra kötve, kórházban töltötte, mert nem vettem át a tápanyagot a méhlepényből. Sokáig nem fogadtam el az ételt sem. Ez volt gyermekkori kis harcom a szüleim ellen, és hogy üríteni sem voltam hajlandó. A parafinolaj úgy csöppent ki csöpp valagamból, ahogy bevettem.
Vajon mit érezhet az, akit már magzat korában is felelőssé tesznek egy elrontott születésnapért? Hát kissé keserűen fizeti ki már nyolc éve a mindig változó, de hatékony pszichológusát. Mert aki már születése előtt sem volt jó, azt hogy lehetne szeretni?! És hogyan szeresse önmagát? Ha felteszem magamnak a kérdést, az első spontán emberi reakcióm, hogy a telefonom és a Tinder után nyúlok. Talán ott lesz Ő, talán akit épp most húzok jobbra, aki majd magam helyett is szeretni fog. A valóságban a jobbra húzásaim olyan ritkák, mint a fehér holló, és azokból sem nagyon lesz semmi.
Az orvos szenvtelen hangon közölte a rideg kórteremben Anyámmal, fogja fel, hogy meghaltam. Értik, hogy ő kislányt akar, de egy halott csecsemő van benne, akit el szeretnének-e temettetni, vagy menjen inkább a veszélyes hulladékos dobozba? Ha volt olyan egyáltalán Ceaușescu alatt a romániai kórházakban. Mert méhlepénybiznisz, na az volt. Állítólag tonnaszám adták Franciaországba a szépítőszeriparba a román purdék méhlepényét. Elképzelem, ahogy az enyémből készült illatos krémet Mademoiselle Zsöné megelégedetten dörzsöli be mutató-, középső- és gyűrűsujja begyével puha arcbőrébe. Talán dúdol is közben. Talán egy sanzont. Talán ennyit ér egy román csecsemő, amennyit a méhlepénye. Talán minden más lett volna, ha nem a Partiumban születek, hanem franciának? Mindegy, a méhlepényem az övék lett, szívesen.
Végül 1982 nyarán mégis megszülettem. Szép gyerek lehettem, mert amikor derékig kibújtam, az orvos közölte Anyámmal, hogy fiú. Anyám nagy lélegzetet vett, és eldöntötte, csak azért is szeretni fog. Talán ekkor dőlt el, hogy ha viszont mégis lány, akkor hirtelen mégsem tud szeretni. Szeretné, de nem megy. Egész családfán átívelő nyomás ez a szeretés, nem szeretés. Nagyanyai hagyaték nem szeretni az édeslányod, ami előtt családom minden generációja meghajolt. Én kevéssé, tekintve, hogy egyelőre sem fiú-, sem lánygyermeknek nem adtam életet. Ellenben annyi családállításon és terápián jártam, hogy talán meg tudnám ugrani ezt a szeretet dolgot. Persze az is lehet, hogy a génjeim továbbörökítését sem tudom megugrani, nemhogy az érzelmi nevelést.
Talán 10 évvel később tudtam meg, hogy Anyámnak lett volna még egy gyermeke, akit nem tudott vállalni. Megvolt rá az oka, mégis sokáig azt gondoltam, ő lett volna a lánya, akit megálmodott. Aki illik abba a konzervatív, félig székely, félig kalotaszegi családba, és közöttük képes a boldogságra. Nem pedig én, akinek – ahogy Anyám szokta mondani – utazó cigány családba kellett volna születnie.
Anyám szerint, amikor megszülettem, akkora voltam, mint egy sörösüveg. Sosem szerette a sört. 2,5 kilogrammal már épp nem vittek le a koraszülöttek közé. Mindenki imádott a csecsemőosztályon, mert gyorsan kupálódtam, és szép párnapos gyerek lettem. Így talán még nehezebb lehetett Anyámnak, hogy pont ő nem tud szeretni. Pedig lánya lett, ahogy akarta, és ahogy a fejéhez fogják vágni évekkel később a kollégái, mikor panaszkodik a hisztijeim miatt: “Dehát Te akartál lányt!” Nem, ő legjobb barátnőt akart, akivel együtt főznek, beszélgetnek, és megosztanak mindent. Erre 1982.08.11-én megkapott engem.
Ezek voltak az első kék foltok a lelkemen.
(Fotó: Anna Shvets, kép forrása: Pexels)