Pár éve kifogytunk a közös élményekből apuval. Én rá vártam, ő énrám. Mint határok közt a senkiföldjén, ahol két koreai megöleli egymást, sosem múlón, ám egymás földjére már nem lépnek át, így töltöttük el a ritkuló ebédeket. Amíg tudott járni, horgászni hívott. Inkább megöleltem, sosem múlón, majd nemet mondtam. Gyűlölöm a halakat.
– Tengeri keszegfilé mentás cukkínikrémmel és rákmártással. Friss tintahal majonézes fekete rizzsel. Sárga uszonyú tonhalsteak, vörösborecetes burgonyapürével. És a csirkemell – az utolsó szavak lesújtó baritonban hagyják el a pincér száját. Felkapom a fejem, és körbepillantok. Vajon feltűnt a többieknek, hogy így elmerültem? Szégyenkezve jelentkezem a szárnyasért, de feleslegesen. A többiek előtt már gőzölögnek a tányérok.
– Miért nem kóstolod meg az egyiket? Csirkét bárhol kapsz – mondja a Főnök félig felém fordulva a kartámasz nélküli faragott tölgyfa székből. Az irodai trónja is lehetne, ha kevesebb lenne rajta a lakk, és több a bőr. A Tolmács, aki a másik oldalán ül, még ezt is angolra váltja, hogy a hármunkkal szemben figyelő Vendég semmiről se maradjon le. Eltévedt magyar hangnak ma este nincs helye, kötőszó sem maradhat fordítatlanul. Állítólag a bizalom fenntartásához elengedhetetlen, hogy megértsük a körülöttünk hadováló alakokat. Az emberek mindent túlbonyolítanak. A halak sem beszélnek, mégis elég jól eligazodnak egymás között.
– Én nem szeretem a halat, Főnök úr. Már azt is utálom, ahogy hozzáérnek a vízben a lábamhoz – amint kimondom, bizseregni kezd a fülem. Gyerekkorom óta látatlanul is érzem, hogy mikor lepi el a vér. Az irodában mindenki tudja, hogy a Főnök híres horgász, még könyvet is írt a témában, bár fogalmam sincs, miről lehet annyit írni, hacsak nem állathatározót vagy útikönyvet gyárt valaki. A Tolmács még a vacsora előtt félrehívott és figyelmeztetett, hogy ez a téma felmerülhet a small talk során. Jól felfogott érdekemben legyek érdeklődő.
A Főnök halzsíros bajusza fel-alá ugrál, ahogy a falat puhul a fogai között. Rám mosolyog, de inkább a Vendéghez fordulva annyit mond:
– Minden magyar embernek szeretnie kellene a halat. Fontos természeti kincsünk. Egészséges is. Omega három, ugye. Attól az antibiotikumos csirkétől meg majd a fiúnak is szárnya nő.
Ők felszabadultan nevetnek, én tisztességből velük kuncogok. A Tolmács a fehérboros pohár mögül rám sandít. „Figyelj oda, öregem! Több ilyen ne legyen!” – parancsolja a szeme. Fegyelmezetten szinkronizálja a két főurat egymásnak együttműködésről, kölcsönös támogatásról, Főnök úr nagyrabecsüléséről, Vendég úr hálájáról, bilaterális lehetőségekről. Apu értett a diplomáciához, ő a helyemben szerette volna a halat ma este.
Kedvelem a Főnököt, pedig sokan félnek tőle bent. Szigorú, olykor kiabál is, és nehezeket kérdez. Velem mindig barátságos, sosem emeli fel a hangját. A tucatnyi választható beosztott közül talán azért engem hozott magával ma este, mert szépen írok jelentést. Vagy mert többnyire tudok válaszolni a kérdéseire. Vagy mert csak lányai vannak, én meg a fiú vagyok.
– Öt percre kiszaladok a mosdóba, Főnök úr. Addig a kollégánk átveszi – a Tolmács sietve ellép az asztaltól. Amikor mellém ér, kétségbeesve, de alig látható mozdulattal megszorítom a karját. Mégis mit csinál? Nem hagyhat itt! Az én oldalam is szúr egy órája, de mi nem akkor vizelünk, amikor kell, hanem amikor lehet! A Tolmács a fülembe súgja:
„A Főnök egy szót sem tud angolul. Fordíts, amennyit tudsz, csak ne kövess el hazaárulást, amíg dobok egy sárgát!”
A Főnök szerint nagyon fegyelmezett tudok maradni válsághelyzetben. Én inkább azt szoktam mondani, amolyan éber lélekvándorló vagyok, aki halálközeli élmény nélkül is lebegni tud maga felett. Úgy teszek, mintha csevegnék, nevetgélek a suta vicceken és kritizálom a bor savasságát, de nem vagyok jelen, mert mondatokat memorizálok, összefüggéseket keresek, a másnapi szöveg tagolását javítgatom fejben. Ám most hirtelen minden törlődik. Fáj a hátam. Szomjas vagyok. És mi ez a hőség? Eddig is meleg volt? Apu is sokat izzadt az utolsó években, mindentől leverte a víz. Vajon a halak tudnak izzadni a vízben? És a parton, amíg vergődnek?
– Ön horgászik? Nekem az a hobbim – tolmácsolom a Főnököt, és közben arra gondolok, csak mondjon rá nemet a másik, lépjünk gyorsan tovább.
– Néha. De úgy tudom, ön profi. Miket szokott fogni? – válaszol a Vendég. Csak ezt ne! Nehogy felbátorítsa! Az egyetlen szó, amit a témában angolul ismerek, az a fish.
– Mifelénk a ponty és a keszeg megy leginkább, de szép állomány van csukából, harcsából is. A kezem remegni kezd. Elrejtem az asztal alá. Egyszer majdnem fogtam egy pettyes busát. Az nem őshonos, szép emlék lehetne, de elszakította a damilt, mielőtt kézre került volna. Nekem végem van. Elárulok egy titkot. Van egy kevésbé ismert versenytó, ahol compó is akad. Mi az a compó? Írtam egy könyvet is pár éve, ha szabad elbüszkélkednem vele! Az úszórögzítési módszerekről. A Tolmács mikor jön vissza? Rájöttem ugyanis, hogy a spiccbotos technika helyett több sikerélményt hoz a sörétólmos rögzítés, de kevesen használják helyesen. Ha van alagút, minden családtag vár odaát, vagy csak akit legjobban szeretsz? Amióta bolognai botra váltottam, azóta amúgy én is csúszóra rögzítek. Nem kapok levegőt.
Csend van bennem. Arra eszmélek, hogy a Vendég hunyorgó szeme a Főnökről átmászik rám. Az addig üres, jobboldali székben meglátom aput. Arca derűs. Teste régi erejében. A szája mozog, de hangját csak én hallom. „Legyél csibész, kisfiam!” Eddig fel sem tűnt, milyen szép helyen vagyunk. Ahogy a Vendégre nézek, az izmaim ellazulnak, a hangom megnyugszik és lassan, félhangosan ezt mondom neki:
– Főnök úr halakról beszélt. És írt egy könyvet a horgászatról. Én ebből egyetlen szót sem tudok lefordítani. Megesküszöm, hogy másról nem volt szó. Ha van szíve, akkor bólogat kicsit, megdicséri a horgásztechnikáit, és témát vált.
A Vendég ajkának egyik széle óvatosan felcsúszik a füle felé. Ha elneveti magát, ugyanúgy halott vagyok, mintha elárul. Ekkor a Tolmács visszaérkezik, így a sorsomról ők ketten döntenek. Behunyom a szemem, csak a szavakat hallom: „Érdekes lehet a könyv. Küldjön egy példányt. És most rendeljünk desszertet.”
Jobbra fordulok, de aput már nem találom ott. Bárcsak még egyszer elhívna horgászni! Hagynám, hogy büszke legyen, én pedig minden szörnyet visszaengednék. Úgy haragszom a halakra!
(Fotó: John Sekutowski, kép forrása: Unsplash)