Botladozom.
Hazaérek. A tizenöt éves nyomban kijön a szobájából, hallom, mondja a barátainak a mikrofonba: mindjárt jövök! Magasból megölel, már akkora, mint az apja, vállig érő, rengeteg haját a fülhallgató fogja hátra, ha szerencsém van, puszit is kapok, mielőtt visszamegy.
A mindjárt tizennyolc csak kikiabál, de jó, hogy megjöttél, Alízzal beszélgetek.
A konyhában minden elöl, tányér még az asztalon. Fáradt vagyok, utálom, bekopogok mindkét szobába, mérgesen beszólok, aki otthagyta, tegye el! Most! Jönnek, pakolnak. Közben rám vigyorognak, bocsi, bocsi. Morcosan nézek vissza.
Nincs kedvem, energiám sem főzni, majd holnap, ma hideget. Ezen már túl vagyok, hogy minden nap meleg vacsorát tegyek az asztalra – mert a jó anya úgy csinálja –, de mégis mentegetem magam: nem is igénylik amúgy, jó a hideg is. Azért a fagyasztóból előveszem a csirkemellet. Előfordult már, hogy hajnalban gyorsan főztem valamit munka előtt, hogy mire megjönnek a suliból, legyen ebéd. Mert jó érzés, amikor látom este, hogy elfogyott. Megnézem, a hűtőben van minden a holnapi uzsonnához.
Kéne tornáznom kicsit, derekam, térdem, na meg a szálkásítás. Haha, zuttyanok bele a fotelbe, majd holnap. Csörög, beszélgetek, egy barát, egy barátnő. Közben ki-kijönnek, összehunyorítunk, kapok egy gyors simogatást. Mire leteszem, már csukva a szobák ajtaja. Gyors és rövid az este. Benézek, nem teszek megjegyzést a szobára, Vekerdi tanár úr azt mondta, amíg van egy ösvény bent, amin lehet közlekedni, addig jó. Az mondjuk van. – Van valami, amit meg szeretnél beszélni? – kérdezem mindkettejüket. Nem, minden oké. Mikor keltek, ébreszted magad, rákérdezek még erre-arra, rövidek a válaszok. Szeretlek, szeretlek, jó éjszakát!
Szárnyalok.
Hazaérek. A tizenöt éves nyomban kijön a szobájából, hallom, mondja a barátainak a mikrofonba: mindjárt jövök, édesanyám hazaért! Szia Anyám, mondja, magasból megölel, már akkora, mint az apja, tüsi haja alatt nevet a gyönyörű szeme. Odatartom az arcom, megpuszil, kiveszi a szatyrot a kezemből, rám mosolyog, megy is vissza.
A tizennyolc éves később jön, barátnőzik, suli után már beszéltünk.
A torna eszméletlenül jólesik, megtoldottam öttel a gyakorlatok számát, a négy körrel az már húsz, elégedett vagyok, szűk másfél óra, izomlázam van.
Korábban, hazafelé már hívtam őket, mint a sárkány a mesében, hogy tudják, közeledem, húsz perc, légyszi legyen meg minden, amit kértem. Úgy van. A konyha rendben, a ruhaszárító is tele.
A vacsora az egyik kedvencük, tejszínes-csirkés rakott tészta, még tegnap elkészítettem, ülünk az asztalnál, milyen volt a nap, kérdeznek, válaszolnak, mi volt a legjobb, mi volt a legrosszabb, froclizzák egymást, nevetünk. A tizennyolcas még kint marad, hosszan beszélgetünk, elmondja, elpanaszolja, elbüszkélkedik, megkérdezi, megvitatjuk, közben csörög, kinyomok két hívást, ez a legfontosabb most nekem, ez a beszélgetés, bár nem mondom neki, észreveszi, érti, elmosolyodik.
Előre elkészítem a holnapi uzsonnát, szerintem én legalább annyira örülök, hogy hagyják, csomagoljak nekik, mint ők, amikor megeszik. Egyikébe vaj, másikéba vajkrém, egyikébe ilyen sajt, másikéba olyan, egyikébe mehet zöldség, másikéba nem.
Késő van, kijönnek, adjál, Anyám, éjszakait, hajol le a kisebb, mostál fogat, kérdezem. Forgatja a szemét, vigyorog, megy be a fürdőszobába, aztán az öt másodperces rituálénk és a mondat, amit születésük óta elmondok nekik minden este. A nagyobb is odajön, megölel, vele is az öt másodperces. Már lemosta a sminkjét, ragyogó, tiszta tekintete keret nélküli, arca puha, mint ötévesen, aztán csukódik az ajtó. Átkiabálnak egymáshoz is, szeretlek, szeretlek, jó éjszakát!
(Fotó: Terje Sollie, kép forrása: Pexels)