A kamion ajtaját a határátlépés után egy jó erős spaniferrel belülről kötözte ki. Mind a kettőt, jó szorosan. Az ablakot is csak akkor húzta le, ha legalább nyolcvannal tudott menni, ami ritka volt a román utakon. A sebességhatár betartása, bár soha nem érdekelte, de ebben az országban nem okozott problémát. Ha fel tudott gyorsítani ötvenre, már úgy érezte, repül, közben mint egy szlalompályán, folyamatosan kerülgette a gödröket, kátyúkat, sokszor annyira az út szélére húzódott, hogy a kerekek szinte lecsúsztak a padkára, vagy éppen középen ment, miközben imádkozott, hogy a kanyarban ne jöjjön szembe egy sorstársa, mert ha itt defektet kap, az hétszentség, hogy a kerékcsere alatt széthordják a kocsi minden mozdítható részét. Megállni nem volt tanácsos, mert hiába tűntek kihaltnak az észak-román falvak, abban a pillanatban, ahogy lassított, netalán megállt, mint a zombik, bújtak ki a földből a fosztogatók. Veszélyes, fárasztó és nagy figyelmet igénylő út volt, viszont nagyon szépen jövedelmezett. Az olasz felvásárló, akitől a megbízásokat kapta, pontosan megszervezte, hol kell fölvennie a birkákat a románoknál, aztán Moldáviában melyik falu melyik kocsmájánál, mikor adja le az állatokat, hogy azok aztán az olasz éttermekben prémium svájci birkahúsként kerüljenek a tányérokra. Nem is akart belegondolni, milyen áron. Egy ilyen fuvarból az otthoni átlagkereset négyszeresét vitte haza. A soha ki nem elégíthető kalandvágya pedig, legyenek bármilyen mostohák is a körülmények, hajtotta újabb és újabb célok felé. Így járta be egész Európát, a legészakibb skót területeket, Oroszország Urálon túli részeit, Dél-Olaszországot, a spanyol régiókat, és a köztük lévő országokat. Szeretett egyedül menni, rutinja volt a határőrökkel, tudta, mikor, mennyit vagy mit kell fizetni, kinek kell egy karton Marlboro, kinek német márka vagy rubel, hol mennyire kell komolyan venni a szabályokat, kivel kell üzletet kötni, egy pillantással elrendezni, meggyorsítani a papírmunkát, hol számíthat szállásra, vacsorára, fürdőszobára, és hol csak magára. A kamion, mint mozgó otthona, sokszor hetekig szolgált szállásként, konyhaként, menedékként. Fiatal volt, energikus, erős, gyors eszű, alkalmazkodó, bármilyen helyzetet megoldott, a CB rádión csak Ruganyosnak hívták.
Eddig egyetlenegyszer került csak nehéz helyzetbe. Ugyan azt is megoldotta, csak kicsit több időbe telt. A kilencvenes években, mikor már megnyíltak a határok, és hirtelen mindenki kereskedni kezdett, kapott egy megbízást, hogy Franciaországból egy kamionnyi Casucci farmert kell behoznia. A vállalkozó, aki a megbízást adta, az egyszerűség kedvéért – és nyilván a legnagyobb profit reményében – indulás előtt a kezébe nyomott százhúszezer frank készpénzt, hogy a gyárban majd ezzel fizesse ki az árut. Ő nem is gondolt ennek veszélyére, így betette a pénzt a kamion kesztyűtartójába. A francia határ után az autópályán azonban belefutott egy drogkontrollba, ahol a rendőrök már nem voltak olyan ruganyosak, mint amit Kelet-Európában megszokott. Drogot ugyan nem találtak, de a kesztyűtartóból előkerült a nagy köteg régi frank. Ezúttal hiába próbálta elmagyarázni a megszokott nemzetközi nyelven a pénz eredetét és célját, nem használtak a máshol már jól bevált módszerek. Valuta kiviteli engedély híján gyorsan kattant a bilincs, és vitték is a zárkába. Őt persze nem abból a fából faragták, hogy ebbe könnyen beletörődjön. A közös nyelv hiányát hangerővel pótolta, és amikor ezt sem értették, addig verte a zárka ajtaját, míg a sokat próbált francia sergent magyar szókincs és türelem híján úgy megrugdosta, hogy a két nap alatt, míg sem enni, sem inni nem kapott, szépen megszelídült. Ekkor megengedték, hogy hazatelefonáljon. A követség hamar intézkedett, így mire egy hét után kiengedték, már a szeme körüli kékesfekete karikák is sárgásra színeződtek, és a bordái is kezdtek összeforrni. A Casuccik végül eljutottak a farmerre éhes magyar fiatalokhoz, és a megbízója is belátta, hogy a hasznot meg kell feleznie Ruganyossal.
Két falu között senki nem foglalkozott az utak állapotával, így a következő útszakaszon megint nagyon lassan haladt. Ahogy közeledett a moldáv határhoz, elővette a térképet, hogy még egyszer rápillantson, pontosan melyik településen is van a holnap reggeli találkozója az olasszal. Látta, hogy még kábé 80 kilométer van előtte. Ezzel a sebességgel úgy három óra, az már gyerekjáték. Kezdett szürkülni, de azért még emberi időben oda fog érni. Remélte, hogy működik a hűtő a kocsmában, és hideg lesz a sör. A harminc fokos kabin után életmentő lesz.
Már teljesen besötétedett, mikor odaért. A szokásos szakadt, lepusztult, sáros balkáni falu volt. Templom, mellette kocsma, korhadt kerítések, széles kapuk, hogy a szekér is beférjen, ötven éve le nem festett házak, acsarkodó kutyák, pislákoló fények. Még akár idilli is lehetett volna. Ahogy kinyújtózkodott, annyi csillag volt a feje fölött, amit a civilizált világ fényszennyezéssel teli egén még soha nem látott. Na, itt aztán van végtelenség. Csak a kocsmából kiszűrődő fények és hangok rántották vissza a valóságba. Van, ami mindenhol ugyanúgy működik, lehetsz bárhol a világon. Alaposan körülnézett, ahogy lebontotta a spanifert a kilincsről, és kinyitotta a vezetőfülke ajtaját. Nincs mese! Hugyozni kell, aztán egy sör, a többit majd meglátjuk. Megmozgatta elgémberedett tagjait, és elindult a fény felé. Amikor benyitott a helyiségbe, harminc szempár szegeződött rá. A tekintetek pásztájával egyidőben megcsapta az az összetéveszthetetlen kocsmaszag, ami a világon mindenhol ugyanolyan. Amiben az évek alatt pultra száradt italok bűze keveredik a ki tudja miből főzött pálinka szagával és a testekből kipárolgó másnapossággal, de ott sorjázik a kerti budi bűze, a padlóra köpött és a soha el nem mosott csikktartókban ázó dohánymaradék bukéja is. A bútorok pontosan illettek ebbe a környezetbe, mint ahogy a falak színe is, amiknek foltos szürkeségén néhol még látszott a háború utáni belsőépítészet csúcsa, a mintás hengerrel dekorált rózsaszín. Megszokta, hogy hamar alkalmazkodjon a körülményekhez, hangot találjon bárkivel, bármilyen nyelven, de ezt a kezdeti egy-két percet át kellett vészelni. Odalépett a pulthoz, ami szintén a balkáni design szerint, viaszosvászonnal volt borítva, és kért egy sört, aminek a címkéjére egy kecskét festettek. Remélte, hogy semmi nincs benne, amihez köze lenne bármilyen állatnak. Megmarkolta az üveget, felkönyökölt a mocskos pultra, és kifordult a kocsma népe felé. Meghúzta a sört. Elég szar volt, de legalább hideg. Pár percig állta a sötét és gyanakvó tekinteteket, de aztán az emberek visszafordultak egymás felé, és folytatták, amit az idegen érkezése megszakított. A harminc férfi egy körül csoportosult, akinél valamiféle eszköz volt, azt tanulmányozták, egymás szavába vágva. Ruganyos hamar felismerte, hogy úgy tud a leghamarabb a közösséggel kapcsolatba kerülni, ha osztozik az érdeklődésükön, odalépett, hogy kivegye a részét a kihívás megoldásából. A férfiak egy régi, háromkéses villanyborotvát vizsgáltak. Felváltva próbálták bekapcsolni, húzogatták a saját arcukon, és egymásén, sercegtek a borosták, pattogtak a bajuszok, de az eszköz nem működött. Egy nagyhangú, magas szőrös szét akarta szerelni, a többiek tanácsokat adtak, hogyan bírják működésre. Egy alacsony, szikár, mozgékony szerint nem is borotva volt, csak valami nyugati szar. Egy fiatalabb, gyér szakállas állította, hogy látott már ilyet, és tudja, hogy az a három karika forog és levágja a szakállat, bajuszt, hajat, csak szét kell szedni, akkor meg tudja javítani. Rázogatták, ütögették, próbálgatták, de nem boldogultak vele. Ruganyos rutinos volt, felismerte, ki a hangadó, és kit kell megnyerni, hogy befogadják, ezáltal biztonságban vészelje át az éjszakát ő is, meg a kamionja is, a rakományról nem is beszélve. Egy ideig figyelte a szóváltást, majd kiment a kamionhoz, és behozott négy ceruzaelemet. Megveregette a nagyhangú, szőrös vállát, és nyújtotta a kezét. Az legyintett, és lemondással a tekintetében odaadta a gépet az idegennek. Ruganyos betette a négy elemet a megfelelő helyre, és bekapcsolta, erre az zümmögve elindult. Odanyomta a saját arcához, ami a moldávokéhoz hasonlóan jó néhány napja nem látott már borotvát, és komótosan, de szakszerűen, harminc szempártól követve megborotválkozott. Aztán szépen sorban, a táplálkozási lánc rendje szerint, harminc férfi szőre hullott a padlóra a következő fél órában. Volt hangos nevetés, hujjogatás, egymás ugratása, de Ruganyos egész este ingyen ivott, és a kamionja érintetlenül állt a kocsma előtt, míg reggel meg nem érkezett az olasz felvásárló a birkákért.
(Fotó: Craig Adderley, kép forrása: Pexels)

Ennyi?…