A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Kifejezetten hűvös volt a reggel, amikor vonatra szállt. Elvihette volna a kocsit is, de a felesége lebeszélte róla.
Laci, ne viselkedj úgy, mint aki a Blikknek dolgozik, mondta. Nem állnak veled szóba, ha leparkolsz az új Suzukival a falu főterén.
Igazat adott neki, nem a Blikknek dolgozik.
Persze már bánta.
Most ácsoroghat az üres peronon, miközben fentről alattomosan kúszik az ónos eső a kabátja zsebébe, hogy eláztassa a mentolos cukorkáit. A felesége nyilván mondta, hogy ne szórja ki a dobozból.
A felesége, akit alapvetően kedvelt, mondta neki szerda este, hogy utazzon le a faluba, menjen a története után, mert elege van abból, hogy másról sem tud beszélni. Hetek óta ugyanabban a kínai piacos gatyában bambul a kanapén ülve, sampont is csak a reklámokban látott ebben a hónapban, és tessék, azt sem veszi észre, hogy mit eszik, nokedli, drágám, nokedli. Menjen oda, írja meg végre, aztán felejtsék már el az egészet, mert így nem lehet normálisan élni, hétfőn szülőire kell menni.
Sóhajtott. Ha kocsival jött volna, most rendesen meg tudná gyújtani a cigarettáját, mert ebben a szélben a gyufája szarra se volt elég. Lehet ez a történet is ilyen, már nem volt biztos abban, hogy tud belőle színdarabot írni. Az apjának se sikerült feldolgozni, pedig egész életében kergette. Haza kellene menni a faszba, bocsánatot kérni a feleségétől, és beismerni, hogy ennyi volt.
Úgy egy órával később, csüggedten, fagyott lábbal toporgott a kiwizöldre festett polgármesteri hivatal előtt, amit érdeklődés hiányában aznapra bezártak. A szakadó eső miatt egy teremtett lelket se látott az utcán. Egyetlen lehetősége, a Bajnok presszó felé vette az irányt, azzal nyugtatva magát, hogy egy valamirevaló faluban úgyis a kocsmában lehet megtudni mindent.
Tépkedte a matricát a sörösüvegéről, még jó, hogy nem jöttem kocsival. Mikorra kell a szülőire érni? A felesége ötlete volt, hogy abba a flancos diplomata iskolába járassák a gyereket, még a szülőit is angolul tartották, ő meg persze egy mukkot nem értett az egészből, csak ült ott a sok sznob szar között, és azon gondolkodott, hogy mi a faszt keres itt, egyáltalán a gyereknek jó ez? Mert hogy kurva drága, az biztos. Ráadásul, valami tutira nem stimmel a Bálintkával, mert egy Budmilos cipősdobozba gyűjti a láthatatlan barátait, még lyukakat is fúrt a tetejébe körömreszelővel, nehogy megfulladjanak. Ahogy kihallgatta párszor, nem angolul, inkább valami halandzsa nyelven beszélt hozzájuk a gyerek.
Néha azon kapta magát, hogy úgy szólt rá a gyerekre, mint az apja szólt rá régen. Ilyenkor megijedt, mert nem emlékezett arra, hogy mikor döntötte el, hogy ő is ilyen lesz. Az apja azt is mondta, hogy ha majd lesz gyereked, akkor megérted. Lett gyereke és nem értett meg semmit. Mindegy, így járt, kér még egy sört, lehet, hogy egy Unicumot is, aztán visszamegy az állomásra, és hétfőn szépen besétál a munkanélküli hivatalba, hadd kárörvendjen majd az anyósa a karácsonyi ponty felett, hogy látod, Lacikám, egy darabot mindenki tud írni, na de kettőt, ahhoz már tehetség kell, ugye? És akkor ő csendben megtörli a száját a húsvétról megmaradt szalvétával, kitolja maga alól a széket, megfogja a töltött káposztás fazekat, rámosolyog Magdikára, és úgy hozzábassza, hogy a mentőket már ki sem kell hívni.
Maga nem idevalósi, ugye?
Az író kinézett a gondolataiból. Előtte állt egy vékony, szakállas, talán a hetvenes éveiben járó férfi, zöld munkásruhában, egy baltával az oldalán.
Mi járatban errefelé? Eltévedt? Mert errefelé, tudja, a madár se szarik szívesen.
Keresem a történetem, de talán mégsem itt van.
A vézna ember elgondolkodva belekortyolt a vörösboros fröccsébe, a rég halott buborékok beletemetkeztek a bajuszába.
Ha ráér, szívesen elmondok magának egyet. Hátha ez lesz az, amit keres.
A férfi leült a székre, óvatosan maga mellé rakva a baltát. Kivett egy szál cigarettát a barna papírcsomagból, öngyújtóját az asztalhoz ütögette. A csapos kiszólt a pult mögül, mondtam már tegnap is, nem lehet rágyújtani idebent.
Amaz tősgyökeres falubeliként nagy ívben szart rá, majd megkínálta az írót is.
Szóval, van ideje? – kérdezte, miközben lobbant a tűz.
Azért jöttem.
Évike, igen, vele kezdődött minden.
Az író kíváncsian felkapta a fejét. Az intézetis?
A férfi bólintott. Az. Ismeri?
Nem várta meg, hogy az író válaszoljon, belekezdett.
Tudja, Évike születése óta ott élt, senki se tudja, hogy került oda. Egy nap ott találta a kertész a veteményesben, a zöldbab mellett. Sanyi bácsi nem volt valami jószívű ember, ha rajta múlik, a krumplibogarak nevelik fel az Évikét, de nem rajta múlott, és a lány valahogy bekeveredett az épület egyik megüresedett gumiszobájába. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy esetleg nem bolond, az meg végképp nem, hogy iskolába járassak, így aztán innen-onnan tanult meg írni, olvasni, valahogy számolni. Furcsa kislány volt, szótlan, szőke hajában pitypangok, ki volt az anyja, sose derült ki. Nem is érdekes.
A takarító, Marika, isten nyugosztalja, gonosz egy teremtés volt, nagyon hamar befogta Évikét, szegény lány már ötévesen moshatta a szaros ágyneműket reggeltől estig, gondolhatja, nem egy vidám gyerekkor. Talán valami napszámos cigánygyerek csinálta fel először.
Először? – döbbent meg az író.
Így megy ez.
Évike meg csak takarított, négykézláb súrolta a hideg csempéket, alkalomadtán az igazgató is elkapta, mondom, kitanulta a lány az életet, nem panaszkodott.
Szóval telt az idő, mikor János lejött a hegyről és meglátta a mezítlábas Évikét két vödör moslékkal a kezében.
Nem szólt semmit, csak odament a lányhoz, megfogta a kezét és magával vitte, az meg nem ellenkezett, hogy is ellenkezett volna, nem gondolta, hogy lehet azt is az életben.
János özvegy volt már akkor úgy húsz éve, a felesége, a Mária, vidám, szép asszony volt, amíg élt, aztán állapotos lett valahogy, és nyolc hónappal később belehalt a szülésbe.
A János bánatában eladta a házukat, aztán felköltözött az újszülöttel a présházba. Nagy ritkán jött csak le a faluba, ha valami olyan kellett, ami odafönt nem volt. De leginkább akkor se, megutálta az egészet, minden a felesége halálára emlékeztette. Neheztelt arra a kisfiúra is attól a perctől kezdve, hogy az maradt életben a Mária helyett. Az a gyerek nem tanulta meg, hogy lehet választani, mert nem volt miből választania. Aki sose lát mást, az nem tudja, hogy lehetne másképp, nem?
Az Évikét különösebben nem keresték, híre is ment, hogy van fent az öreggel a hegyen, valaki látta, hogy a patak mentén kavicsokat gyűjtött a szoknyájába, mert azt csinálta, szerette a kavicsokat.
Így aztán ott éltek összezárva, az apa, a fiú meg az Évike. A János nem nyúlt az Évikéhez, csak akkor egyszer, mikor megfogta a kezét, hogy felvigye a présházhoz, de utána soha többé, elég volt neki, hogy ott volt.
Az író kért még egy üveges sört, pohár nélkül. Évike nem akart eljönni onnan?
A férfi nemet intett. Belebolondult a fiúba, a fiú meg őbelé. Esténként ültek a tűz mellett, a fiú az Évikét bámulta, az Évike kukoricát morzsolt, János meg pipázott.
Aztán egy télen János több hónapon át járta az erdőt, mire hazament, ott volt az Évike meg a fiú egy újszülöttel. Nem szólt semmit, hallgatag ember volt, csak megfogta a tüzelni való hasábok tetején lévő baltát, és belevágta az Évikébe.
A férfi elhallgatott. Nézte egy darabig, ahogy az égő cigaretta parazsa kialszik.
Tudja, az öreg nem volt gonosz ember, csak nem tudott mit kezdeni azzal, hogy az élet nem úgy lett, ahogy kellett volna. A maga apja él még?
Az író megrázta a fejét.
Amíg él az ember apja, azt hiszi, hogy nincs választása. Amikor már nincs, akkor derül ki, hogy lett volna.
Van gyereke? – nézett az íróra a férfi.
Egy fiam. Nyolcéves.
Akkor maga még időben van.
Mire?
Hogy jó legyen a történet vége. Az ember addig szabad, amíg nem csinálja meg ugyanazt, amit az apja.
Az író összezavarodva nézett ki az ablakon. Barnuló körték lógtak a fán. Az ónos eső kegyetlenül csapdosta őket, az őszi szél ellentmondást nem tűrve csavargatta a szárukat. Puhák voltak, ütődöttek, mégis a fán maradtak. Arra gondolt, hogy az ember talán ilyen. Addig marad ott, ahol van, addig kapaszkodik abba, ami van, amíg le nem verik. De ő már csak el akarta engedni ezt a szar történetet az anyjáról.
Fotó: Nickola Pako, kép forrása: Pexels