Albert szerint néha túldramatizálom a dolgokat. Ezen dolgoznom kell még, nem lehetek ilyen heves, visszaüt a festményeimen. Tizenhét évesen különben sem tudhatom még, mi a szerelem, ő is csak hatvan felett értette meg. Nézek rá, a romkocsma halvány, pislákoló fényében szokatlanul sejtelmes az arca. Várom, hogy mondja meg, a szerelem akkor mégis mi lehet, de nem szól, szája szegletében megbújik egy apró mosoly, és kezét a combomra teszi. Lábamban megfeszülnek az izmok, mégsem húzódom el, a tenyere meleg, ujjai vastagok.
A száját figyelem, ajkából kifutott a vér, hangja erőtlen visszhang csupán. Túl nagy a zaj, zsong körülöttünk a tömeg, a szavakból homogén, ruganyos massza lesz. Talán megpattant egy ér az agyamban, és soha többé nem leszek képes érteni az emberi beszédet. Afázia, így hívják, jut még eszembe, de tompa a fejem, és mintha távolról, fordított távcsövön keresztül látnám a világot. A testem forró, a homlokomon gyöngyöző verejtéket is hidegnek érzem, zsibbad és remeg mind a két karom. Tenyerembe fúrom a körmömet, a gyűrűsujjamét a hüvelykujj izompárnája alá, ahová mindig, az életvonalam tövébe. Ahhoz, hogy kiserkenjen a vér, a körmöm meg kell dönteni, ilyenkor csigavonalban görbülnek markomba az ujjaim.
Most derékszögben nyomom őket a húsba, nem akarom, hogy vérezzen. Karistolom az életvonalat, ettől tisztább lesz minden, és biztonságos, ezt már megtanultam, a fájdalom segít fókuszálni és összerendezni a dolgokat. Dobhártyámon csillapodni kezd a dübörgés, apránként araszolok vissza a valóság felé.
Albert a teocentrizmusról beszél, a keze már nincs a combomon, nem is volt, csak képzeltem. Azt mondja, a mennyországban majd egyedül leszek istennel, és akkor feltehetem neki ezeket a kérdéseket. Fogalmam sincs, mit kérdeztem, de reflexből vágom rá, hogy nincs isten. Aztán eszembe jut, amikor először láttam őt az állvány előtt, kezében a laposecsettel, ahogy a vászonra kapkodva felvázolt torzót nézte, épp arra gondoltam, hogy van benne valami isteni.
Amikor a tanfolyam végén odahívott magához, hogy elmondja, szívesen adna magánórákat nekem, persze ingyen, mert látja bennem a tehetséget, egészen közelről megnéztem a szemét. Kék, mint az azúrlepke szárnya, a törékeny búzavirág vagy a nefelejcsszínű lepel Krisztus oldalán.
Az én szemembe nem jutott semmi istenből, még ha Albert viszont is látja magát benne. Csak hús vagyok, meg vér, pár száraz bőrlemez és fésűbe ragadó hajcsomó.
Lélek az nincs, azt már apámtól megtanultam, ez az egyik legelső emlékem. Apám a kempingszéken ül, két kézzel fogja a horgászbotot, le is támaszthatná, de nem teszi, kitartóan markolja, mintha az élete függene tőle. Guggolok a tó partján, az ászokos üveg nyakát szorongatom, lógatom a posványos vízbe, várom, hogy leázzon róla a matrica, oldalára békalencse tapad. Apám botján megfeszül a damil, tekeri az orsót, gyors és pontos, mint az életben sosem. Kihúzza a pontyot, ficánkol a kezében, a lemenő nap mélynarancs színében csillognak rajta a pikkelyek. A combjára fekteti, a hal szeme fényes üveggolyó, épp rám mered. Egy kézzel nem tudja megtartani, az alkarjával is támasztania kell, a ponty farka sötét vízpettyeket szór a melegítőjére. Apám végre fogást talál rajta, a keze már ökölben, meglendül, és fejbe vágja a halat. Még él, mondom neki, azt mondja, nem, csak ráng benne az ideg, de látom, ahogy mozog az oldala, és az uszonya is megremeg. Apám kiveszi zsebéből a bicskát, és a hasfala mentén, a lágy résznél vágja fel. A ponty feldobja még a farkát, aztán kimerevedik, nem mozdul már többet. Apám a sárga vödörbe hajítja, valaha festék volt benne, most döglött hal, megesszük holnap ebédre, az úszóhólyagot a kezembe nyomja, nesze, itt van benne a lélek. A lélek langyos, nyálkás burka gyöngyfehér, mint a kagyló belseje. Ereszteni kezd, pedig nem szúrtam ki, már egészen összetöppedt, most pont olyan, mint a disznó bele, amibe öléskor a hurkát szoktuk tölteni. A lelket a tóba dobom, fennakad egy száraz, üreges nádszálon, köré gyűlnek a halak, végül egy madár eszi meg.
Albert kitolja maga alól a széket, hoz még sört, suttogja, és elindul a pult felé. Nem merem azt mondani, hogy nem kérek, pedig még mindig kótyagos a fejem. Mosolyogva teszi elém, belekortyolok, a hideg sörhab a korsó szájára tapad. A katedrán mindig szomorúnak tűnik, mint egy kiskuvasz, akit éjszakára a lábtörlőn hagytak, csak akkor nem az, amikor kettesben vagyunk.
Markolom a korsó fülét, így kevésbé feltűnő, hogy a tenyerem lüktető fájdalmán keresztül tartom magam a valóságban. Albert a válásáról beszél, nem figyelek, nem akarom hallani, hogy nem kívánta már az asszonyt, a teste fonnyadó krumpli, melle ráncos, színtelen alma. Festettem rólad egy képet, mondja, erre felkapom a fejem, ügyetlenül nyomkodja a telefonját, nézem tömpe ujjainak végén a csipkésre rágott körmöket. A lánynak a festményen nincs feje, olyan, mint a Szamothrakéi Niké, művtöriből tanultuk, csak ezen – rajtam? – nincs ruha, amit a hűs tengeri szél a combjára tapaszthatna. Lába közt pamacsos Y, mellbimbójának udvara nagy és sötétbarna, minden más összecsapott, csak a kontúrok metszik el egymástól a fehéren hagyott részeket. Nem tudom, mit mondhatnék, a sörtől egyébként is összeragadt a szám, minden mondat előtt meg kell nyalnom, hogy beszélni tudjak.
Albert a vállamhoz ér, menjünk, dörmögi, örülök, legalább nem kell mondanom semmit a képre. Meleg a május, kabátot sem veszek, az utcán a friss tavaszi szellő akácillatot sodor felém. Albert azt mondja, elkísér, ráérősen sétál a jobbomon, a könyökünk néha összeér, könnyűnek érzem magam, kopog a cipőm sarka a macskaköveken. Amikor a zsidó templom mellé érünk, megmarkolja a csuklóm és a falhoz szorít, a csupasz téglák jégtömbként fagyasztják derekam. Mutatóujja végigfut a pólóm kivágásán, tenyerét a hasamra teszi, most összetapad a bőrünk, nincs már köztünk ruha. Magához húz, fejét a nyakamba fúrja, szuszogásától libabőrös leszek, majd végigcsúsztatja kezét az oldalamon, és megfogja a seggemet. Apám jut eszembe, ő markolta így, erősen, mintha ki akarná tépni belőle a jussát, egy darab húst, pár véres izomcsomót. A gyomromban tucatnyi fagyos ólomgolyó kocog, megállíthatatlanul tolulnak felfelé, odahányok a templom tövébe. Albert rám néz, látszik, hogy még nem nőttél fel, mondja, szeme összeszűkül, íriszének bársonykék egén tombol a vihar. Sarkon fordul, és búcsú nélkül megy el. Elindulok én is, de tűszúrások cikáznak a lábamban, lassan haladok. Mintha megolvadt volna a járda a talpam alatt, süllyedek be a masszába, a felrepedt betonkéreg mohón nyeli el testemet. Kapaszkodok a templom veretes kerítésébe, a Niké torzónak nincs karja, még jó, hogy nekem van, erre gondolok. Nézem a súlyos, mélybarna ajtót, elképzelem, ahogy aranyloknis puttók sorjáznak ki rajta, hátukon fátyolszín tollseprű, fejükön glória. Ha most meghalnék és kettesben maradnék istennel, megkérdezhetném tőle, minek teremtette a világot, jó szívvel képes-e hagyni, hogy meghaljanak a gyerekek, és miért vagyok én ilyen elcseszett.
Anyám már alszik, amikor hazaérek, óvatosan húzom be az ajtót magam mögött, a zár kattanására sem ébred fel. A kabátot a fogasra dobom, lábujjhegyen osonok a fürdőszoba felé, az elszálkásodott parketta meg-megroppan a talpam alatt. Befekszem a kádba, magamra engedem a forró vizet, skarlátvörös csíkot éget a bőrömbe. A mellemet nézem, most két kemény narancs, amikor apám először fogta meg őket, még apró szemű barackok voltak. Nem sokkal később szoktam rá a fürdésre. A víz mindig forró, sohasem langyos vagy hideg, napi négynél mondta anyám, hogy édeslányom, baszomaszád, ezt így nem lehet. Később jöttem csak rá, hogy a forró vízben kitágulnak az erek, akkor kisebb vágás is elég, erősebben folyik a vér, és a seb könnyebben heged.
Fekszem a kádban, apámra gondolok, ahogy hörög és vonaglik mellettem a kanapén. A tévében foci, vezet az MTK, nyer majd a Debrecen, míg huszonkettő kergeti a labdát, apám a hálóingem alatt markolássza a mellemet, ujjával apró köröket rajzol a szeméremdombomra. Hiába szerettem volna hinni, hogy nem történt semmi, órákkal később is ott maradt combomon a kérges tenyerének nyoma.
Albert nem az apám, ő nem bántana. Csalódott bennem, ezért hagyott ott, a többi nem történt meg, döntöm el. Kimászok a kádból, a vízcseppek lustán csorognak végig a hasamon, és tócsába gyűlnek a talpam alatt. A kád szélére ülök, megvárom, amíg teljesen megszáradok, didergek, és kocognak a fogaim.
A telefont csak a szobában nézem meg. Egy verset küldött, név és cím nincs felette.
A szerelem ezüst porhóval hintett
jégverem. Porral, hóval hintett
verem, jég a szerelem.
Hangja jégcsapként csilingel,
didergő pillái alatt jégvirág
nyílik. Vágyam
mellén pihen, szorítom,
magamba húzom, reszketeg
lelke itt van a keblemen. Láttam
szeme lobbant, vágytól
izzott kohász testem. Azt
hittem, lángolt alul
tüzes vassá merevedtem.
A szerelem megfáradt pókfonál. Ernyedten
tartja össze egy romos ház falait.
Egy pillanatra azt kívánom, bár kettesben lehetnék istennel. Nem valós, az egész világ, a Föld, a mindenség sem több, mint puszta képzelet, suttogom magam elé, hangom elnyelik a falak. Az ujjaim megremegnek, amikor a pengét a kezembe veszem.
(Fotó: Christian Buergi, kép forrása: Pexels)