A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Villanyautók álltak az Ányos szobor melletti parkolóban. A lányok nyomtatókreditért árulták magukat a park menti bozótban, ahol a törzsekbe verődött kollégisták dobozos sörért és sajtkrémes párnáért kézzel gyártották az áramszkeptikus propagandaplakátokat és ragasztgatták tele velük az iskolát.
Az elemeket elkobozták, a belsőégésű motorokat betiltották, csak egy tanár járt még dízeles pickuppal. Kőszeginek hívják. A többi professzor megbocsátóan ciccegett, ahogy leugrott róla egy csapat diák közé, hogy “rossz példát mutatsz így, tanár úr”, de ő csak nevetett, hogyha vesznek neki villanyautót, ígéri, azzal fog járni, de addig elviszi ez is. Fél fejjel mindig kilógott a tömegből, és szünetekben kerekseggű diáklányok ostromolták. Ma egy stréber macskaszem formájú szemüveggel és hatalmas szempillákkal és egy előre biggyesztett ajkú flegma tekintettel, de a Kőszegit ő is úgy nézte, mint egy szorgalmas kiskutya. Az meg föl se vette. Nyugodtan, távolságtartóan válaszolgatott, a szemükbe nézett, viccelődött, de nem ragadt meg a tekintete a kivágott blúzaikon meg a piros szájukon. A büfék előtti koldusok az automatákba való műanyagpohárkákat nyújtogatták felém. Köztük a srác, akinek miattam vették el az ösztöndíját, mert beköptem csalásért. A szeme vérben forgott, ahogy rám nézett, de kérően megrázta a poharát.
Becsöngettek. A koldusok kivették maguk alól a füzeteiket, és mindenki bement órára. A folyosón valaki üres e-cigiket szedegetett ki a kukákból, és az összetört üvegtartályukkal apró karcokat vágott a nyelvébe. Belém ütközött valaki. Pánikrohamok után gyakran ülök be a gépésztanárom mellé a műhelybe teázni. Ez most is így volt. Csak a válla ért hozzám. Az egész lányt mintha körökből rajzolták volna. Ringó mellek, abnormálisan nagy barna szemek, szőke haj és az az undor, ahogy rám néz. Olyan közel volt, meg tudtam volna számolni a szőrszálakat az arcán. Azt mondta, bocs, mire én remegni kezdtem, azt akartam válaszolni, hogy nézd micsinálsz velem, te buta ribanc, de kapkodni kezdtem a levegőt, és csorogni kezdett a nyál a számból. A gépésztanárom kapott el, mielőtt elestem volna, és a lányt néztem visszafelé, ahogy grimaszolva figyeli a nyáltócsát, amit magam után húzok.
Utálom a Kőszegit, mondom a gépésztanáromnak, ő meg szénporízű gyümölcsteát nyom a kezembe, és visszaül a helyére egy alaplapot forrasztgatni.
„Pedig mindig az ő bögréjéből iszol” – mondja. A szervizajtót nézem, ahogy lassan kibukik belőlem a kérdés, amit senkitől se mernék megkérdezni: Tanár úr! Ön nem érzi, hogy valami nincs rendben? Ön tökéletesen biztos abban, hogy nem fog elmenni az áram? A gépésztanárom mindig nyugodt ember, de szívből gyűlöli a buta embereket, kinéz a résnyire nyitott ajtón, és mondja: „Na ide figyeljen, kolléga, mit tanult maga itt ezen az egyetemen az elmúlt három évben, hogy minden marhaságnak bedől? Azt hittem, mérnök akar lenni vagy mi a fene!” Tapogatni kezd maga körül, és azzal folytatja, hogy „hozzon nekem kérem egy papagájfogót a zöld szekrényből, és ne higgyen el mindent, amit hall.” Régen szégyelltem magamat ennyire. Lehuppanok az asztalról, és kinyitom a zöld szerszámos szekrényt, de most nem a megszokott dolgok vannak benne. A tetejétől az aljáig tele van pakolva akkumulátorokkal, bikázókábelekkel, kénsavval, konzervhússal, bozótvágókésekkel, telirakott katonai táskákkal és elemekkel. Visszanézek a gépésztanáromra, aki nyugodtan forrasztgat. Megszólalni nem merek, csak felülök mellé az asztalra és a kezembe veszem a teámat. Ő halkan odasúgja: „Egy szaros hetet sem adok ennek a kurva világnak.”
A folyosó üres volt, csak a kémlabor előtti fegyveres őr nézte a plafont. Amikor meglátott, ijedten kikapta a fegyverét, és felmutatott. A biztonsági kamerák ernyedten lógtak a föld felé. A kijáratember zöld táblája kialudt, és csak a liftbe szorult emberek dörömbölését lehetett hallani az előadók monoton hangja mellett, ami a folyosó csukott ajtóiból szivárgott ki. Visszanéztem a velem szemben állóra, az gyorsan a szája elé tette a kezét, és intett, hogy maradjak nyugodt. Rám fogta a fegyvert, lassan hátrálni kezdett, én vissza akartam fordulni, de ekkor hangos sikoly hallatszott az egyik teremből. Egy másiknak kicsapódott az ajtaja, és a szembefalhoz vágta az őrt. Egyszerre minden teremből ömleni kezdtek az emberek, és végigtapostak rajta. Sodródtam kifelé. Éreztem, ahogy rálépek egy-egy kézre. Volt olyan, aki még kapálózott, de volt, ami nem. A tömeg szétszéledt az udvaron. Volt, aki a vonathoz, volt, aki a parkolóhoz. A tanárok beugrottak a villanyautóikba, én a műhelybe akartam visszamenni a szervizajtón át, de valami megfogta a pulcsimat. A koldus, akit miattam rúgtak ki, négykézláb mászott utánam, és lerángatott a földre. A keze szét volt taposva. Törött ujjai között fogott egy kenőkést, amit a büféből lophatott. Rátérdelt a karjaimra, és háttal a mellkasomra ült. Mániákusan röhögve mondta: „Na most megkapod, te geci.” Fölemelte a kést, az első szúrás nem ment át a bőrömön, a második is csak felsértette, ijedten kapálóztam, ahogy harmadszor is iszonyú erővel a hasamba szúrta. Gyorsan lerángatta a pulcsimat és a táskámat, amíg át nem áztatta őket a hasamból bugyogó vértócsa, és elszaladt.
Láttam a Kőszegit, ahogy egy csapat diákkal körülvéve beült a pickupjába, és odatolatott a műhely bejáratához. A gépésztanárommal ketten ráemelték a hatalmas zöld szekrényt a platóra, a gépésztanárom felugrott, felsegített annyi diákot, amennyit csak tudott, és utat törtek maguknak a tömegben. Körülöttem mindenki félreállt, csak én feküdtem az út közepén mozdulatlanul. A gépésztanárom verni kezdte a plató oldalát, és leugrott hozzám. Lehajolt, és a sebre rakta az ujját. Rég éreztem benzinszagot. Most mindenki engem néz. A Kőszegi kiszáll az autóból, és odakiált, hogy: „Átment a gyomron?” A gépésztanárom szomorúan bólogat, és feláll. A kocsi ablakából három lány néz ki rám. A macskaszem alakú szemüveges, a flegmafejű előre biggyesztett ajakkal, és a kettőjük ölében ülve az a szőke, akitől pánikrohamot kaptam a folyosón. Mindhárman undorodva néznek a vértócsában, amit csináltam magam köré. A szőke egy kicsit kapkodni is kezdi a levegőt, de a Kőszegi odalép hozzá, végigsimítja a haját és csitítgatja. Az ujja egy pillanatra megakad az ajkán. A két másik odadörgölőzik hozzá, és mindhárman kerekre nyílt szemmel rebegtetik a szempilláikat a Kőszegire.
Fotó: Tina Nord, kép forrása: Pexels