Negyedik napja ténfergett a nehéz levegőjű szobában, s egyáltalán nem volt megelégedve magával: ahogy leült, nyomban fel is ugrott izgatottan, hogy kijavítson valamit, egy félresikeredett kontúrt, egy oda nem illő árnyékfoltot az arcon, egy görbe fénytöredéket. A meghitt együttlétek olykor szörnyű nyugtalansággal töltik el az embert; az úgymond vissza nem térő pillanat felismerése olyan, mintha az elmúlás poharából kortyolna, miközben arra gondol, hogy a kehely kiürül egyszer, a nedű elfolyik az értelmetlenségbe, közeleg a végső pillanat, s az akt a majdnem tökéletesség látszatával néz vele farkasszemet a vászonról. Mindaz a nyugtalanság, amely addig oly élénken munkált benne, a megváltoztathatatlan erejévé gyűri magát: felsejlik benne a befejezettség értelemszerű, ugyanakkor eredeti értelmét elvesztő végzete, az erőviszonyok metamorfózisa, siraloménekké torzítva a bölcsődalt, halálhörgéssé a megszülető felsírást, önálló lénnyé az alkotójától elszakadó művet. A lány kedves, de szigorú arccal mosolygott le a vászonról: gyűrött, megtört, ugyanakkor magasztos s meglepően gyermeki alakja távolságtartásra, szinte szégyenérzetre utasította a szemlélőt, mintha a világ összes ruhája, leple rajta lenne, hogy eltakarja elfedhetetlen hiúságát, önteltségét a minden szépségét centiméterről centiméterre ismerő nőnek, aki most megadja magát egy pillantás erejéig csodálójának, felkészítve a másodperc múlására, mely után az elérhetetlenség színébe öltözik, hogy örökre eltűnjön a kíváncsiskodó elől.
Lili könnyedén leszállt a dobogóról, futó pillantást vetett a vászonra, s akaratlanul a tükörbe nézett, ellenőrizendő a hasonlóságot, amelyet valójában sem itt, sem pedig ott nem látott, viszont mindkettőben érzett valamit lényéből – amolyan kiegészítőket –, miközben valódi önmaga ott bujkált a férfi szemében, az elégedetlenséget, olykor vágyat hurcoló tekintetben. Tündérléptekkel haladt el immár mindhárom önmaga előtt, az aktról visszalopva szépségét, a tükörből a pajkos mosolyt, a férfi arcáról pedig egy falat valóságot, hogy későre jár, s jólesne egy kortynyi kávé.
„Ostoba, aki elhiszi önmagáról, hogy szép, s talán még ostobább, aki megalkotja e hiszékenységet” – gondolta a férfi, s közben magasra emelt kezében megremegett az ecset úgy, hogy a különös színű festék apró cseppjei permetként hulltak körmére, kézfejére. Ujjaival elkente a festéket a kezén, körkörösen, szabályosan, gyengén, addig, amíg ismét megelevenedett az ártatlan alak – csak úgy véletlenül vagy rögeszmeszerűen az összetört tükördarabkákban megannyiszor, tüntetőleg létrehívója ellen. A színek mámorától részegen húzogatta ujját keze fején s karján, feltámasztva újra meg újra a puha arcot s vele a megtestesült elutasítást. Lili előbújt a függöny mögül, lénye köré glóriát rajzolt a neonfény s a gőzölgő kávéillat; papírt s grafitot nyújtott a férfi felé, aki lenézően, sőt undorral mérte végig, amiért az rajtakapta kínzó játékán, de amint a nő eltűnt, megmarkolta a grafitot, s fekete aktot mázolt a falra.
– A fenébe! Hát egy percre sem maradhat egyedül az ember! – fakadt ki indulatosan a falról hűvösen mosolygó, büszke aktra, bemártotta az ecsetet a mindenféle színű festékbe, s vastag, zavarodott csíkot húzott a nő fülétől a köldökéig. – Mi a francot akarsz folyton tőlem?
Lili süteményt rakosgatott a kávé mellé, s élvezettel nyalogatta ujját; könnyed eleganciával, bálkirálynői méltósággal viselte magán az odamázolt csíkot. A férfit zavarta ez a mosoly, mely annál bántóbbá vált, minél jobban elmerült benne: ujjai ráfonódtak a hosszú, csontos nyakra, s elképzelte, hogy szorítja, míg el nem tűnik ez az otromba kényszer, míg meg nem jelenik helyén a cella képe, hol tízpercenként, negyedóránként elsuttoghatja lassan, vontatottan: „ár-tat-lan va-gyok!”. A festékes padlózaton összeroskadva megérintette a nő bokáját, s megütközött azon, ami megfesthetetlen: a puha egyszerűségen, mely madonnalábakon előtte állt.
– Rumot! – kiáltotta megszégyenülten, s gyorsan feltápászkodott, mielőtt még megcsókolná a fehér lábfejeket, de imára kulcsolt kezei között összeragadt a festék, ragacsosan bebőrözve szikkadt köztük az örök összetartozás jelképeként. Zöld, lila, kék pöttyök hasaltak szét a padlón, hogy aztán összekuszált, görbe farkakkal kígyózzanak körülöttük, megpecsételve a mű s alkotója közti együvé tartozást, a szétszakíthatatlan, gyűrött szerelmet a megalkothatatlan nő s a megalkotására képtelen férfi között.
Az emberek forgolódtak, nézegették, mustrálták a kiállított vásznakat, hálószobákba, ebédlőkbe képzelvén őket, ahol szín, keret, hangulat, minden számít, s a képekre lassan ráragadt az otthonok szaga, beöltöztetve aktjaikat a belemagyarázások ringy-rongyaiba, elbújtatva őket a képzelgések tekergős labirintusába; új megvilágítások által eltakart lényegek somfordáltak a stílus oltalma mögé, mely odabiggyesztette őket egy-egy jól kigondolt falra, egy-egy hozzáillő bútordarab mellé vagy fölé, hogy csodálója azt láthassa, amit elképzelt magának: csupasz élete helyett egy összemázolt tükröt, egy ezerszer is megváltozni képes Lilivel.
– Vigye, amennyiért akarja! – dünnyögte a festő. – Egy üveg rum mindenképp kitelik belőle – gondolta, s úgy érezte, a következőt majd nem adja el, semmi pénzért.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Romániai Magyar Szó irodalmi melléklete.
Fotó: Monika Szypuła-Bilska, kép forrása: Pexels