„Ne kövess!”
Induljon el!
Ma éjjel özönvíz akarja megfojtani a várost. Hunyorog a szemem a szúró esőben.
A folyó a rakpartra hányja vissza a túlcsorduló maradékot. A csatornákból habos ürülék úszik fel a Közvágóhíd körüli, kiürült utcák aszfaltjára, amit megsárgít a villanypóznák fénye. Ez a sárgás-habos tenger éppen úgy fest, akár egy éjszakára nyitva felejtett söntés pultja, amit eláztatott a sör. Szomjas vagyok. Megnedvesítem az ajkam, de csak édes esővizet és vért érzek a nyelvemen. A számhoz kapok. Majd az orromhoz, homlokomhoz, a fejem búbjához, ahogy tapogatva követem a meleg vér útját.
Hol vagyunk?
Körbenézek. Az öreg Audi összetörve ázik a híd védőkorlátjának feszülve. Nem emlékszem, hova tartottam. Vagy, hogy mióta állok itt.
Éles hang és villogó fényszóró ijeszt meg. Bálnaként himbálózó autó áll meg előttem. Határozott férfihang kiált rám:
– Üljön be! Elázik!
Amint tántorogva beszállok hátulra, a sofőr azonnal elindul. Hátrafordulva még látom, ahogy a kocsim körvonalai elmosódnak. Senki más nincs az úton.
– Jól megázott, cimbora! De nem kellett sokat várnia, igaz?
– Nem is tudom. Kórházba kell mennem. Elvinne? – A visszapillantó tükörben keresem a vezető tekintetét, de a sötétben nem tudom kivenni a vonásait.
– Jöttem, ahogy tudtam. Most már megnyugodhat – feleli a férfi, és gyorsít. Alig látni bármit az útból, a vezető mégis magabiztosan halad, mintha emlékezetből hajtana. Az autó nagyon tágas, vörös kárpitborítása újnak tűnik, szélvédői terebélyesek. Sok napfényt engedhet be jobb időben, de ma este csak az esővíz szivárog át a tömítéseken.
– Nagyon szép kocsi. Mi ez? – kérdezem az idegentől.
– Köszönöm! Imádom-szeretem. Az életem. 1962-es Chrysler Imperial. Import, persze. De gondos kézben örök élet! – vigyorog a fickó, és végre hátranéz a középső tükörből, így meglátom szarkalábakkal megtámasztott szemét. Kajánnak tűnő, figyelmes, szürkészöld, ritka színkeverék.
– A Flór Ferencbe kéne mennem. Tudom, hogy kitérő, de hálás lennék, ha elvinne – kibújok a vászoncipőből, ami beszívta az esővizet. A farmer úgy tapad a lábszáramhoz, mintha rávasalták volna a bőrömre.
– Ne ide csurgassa, jó? – szól rám a sofőr nyersen. – Elég az, ami befolyik a réseken.
– Elnézést! Csak már nem érzem a lábam. Akkor kidob a sürgősségi bejárónál?
– A vér is mindig olyan nehezen jön ki. Ha lehet, ne engedje lecsöppenni, jó? Új a huzat – a vezetőülés felől egy bontott papírzsebkendős dobozt nyújt hátra, de nem fordul meg, és nem is lassít. Kihúzok egymás után hármat. A férfi még mindig tartja a csomagot, úgyhogy szó nélkül húzok még négyet. Majd még párat, amit már nem számolok. Végül kikapom a kezéből az egész csomagot, és áttörlöm magam a zsebkendőkkel. A vér lassan ragacsosra alvad az arcomon.
– Hova tegyem ezeket? – kérdezem tanácstalanul, a szemetet markolászva.
Az autó váratlanul lefékez, előrebukom az első ülések közé, a galacsinok a földre gurulnak. Ahogy visszatolatunk, ismét hátradőlök. Megállunk.
„Szállj ki!”
Maradjon! Figyeljen!
Léptek és cipekedés zaját hallom. Felnyílik mögöttem a csomagtér, majd puffanás után lecsapódik. Beleremeg az egész autó. Hatalmas alak árnyéka lépdel a kinti sötétben, feltépi a vezető melletti ülés ajtaját, és nehézkesen beül. Fekete esőkabátjáról menekülnek a vízcseppek. Ázott, hosszú fekete haja súrolja a tetőkárpitot.
– Késtél – mondja a sofőrnek hörgő, mély hangján.
– Sosem kések. Én érkezem! – feleli vigyorogva, és gázt ad.
– Akkora ez a kocsi, mint egy ladik – mondja a dromedár, s ahogy tekintete eléri a hátsó üléseket, sokáig néz rám, mire kimérten hozzáteszi: – Ez meg ki?
– Most szedtem össze. Balesetezett a Lágymányosin. Még ismerkedünk – így a sofőr, és rám kacsint a tükörből.
– Én csak szeretnék eljutni a Flór Ferencbe. De ha nem esik útba, hívok egy taxit – mondom elvékonyodó hangon. A két férfi egymásra néz, majd hangosan felnevetnek. Közben a cipőmet keresem. Bárcsak rajtam lenne! Az egyik becsúszott a vezető ülése alá, a másikba beleerőltetem a lábam, de keményre fagyott a hideg víztől.
Köhögést hallok a hátam mögül.
Valaki megnyomja a háttámlámat.
– Bocsánat – mondom gondolkodás nélkül –, azt hiszem, van valaki a csomagtérben.
A nevetés abbamarad. A kocsi újra megáll. A dromedár hátrafordul. Ekkor látom, hogy szürkészöld szeme hasonlít a sofőrére. Szigorúan ráncolja a homlokát, láthatóan keresi a szavakat, de a vezető megelőzi:
– Ne keseredjen el! A nyugalom ilyenkor fontos.
A lábam úgy remeg, mint egy varrógéptű.
– Én csak szeretnék eljutni az apámhoz. Amíg nem késő.
„Fordulj vissza!”
Hova vezet az út?
Váratlanul nyílik mindkét hátsó ajtó. Balról egy sovány, fehér pizsamás, papucsos, kopasz öregember huppan mellém. Jobbról középmagas, tömzsi, szőke férfi ül be. Bő köpenye alól csak ragyogó arca és hófehér kézfeje látszódik ki. Valószerűtlenül széles válla hozzáprésel az idős úrhoz. Úgy szorítanak két oldalról, hogy alig kapok levegőt. A köpenyes férfi hozzám fordul, de mindenkihez szól:
– Gondos kézben örök élet! Üdvözlet, sorstársak! Elnézést, nem tudom magam jobban összehúzni – mondja a válla felé biccentve, s hangjától akaratlanul elernyednek az izmaim, a lábam megnyugszik. Ragyogó szeme szürkészöld. A lény előrehajol, megpaskolja a két elől utazó vállát, és szórakozottan köszönti őket:
– Köszi a fuvart, srácok!
– Végül is, egyfelé megyünk. Nem igaz? – vigyorog Kharón a kormány mögül.
– Büdös van – morogja az anyósülésről Malakh.
– Hogy mondod, cimbi? – kérdezi a széles alak mellőlem.
– Büdös vagy, amikor elázol – feleli a szörny. – Nem szeretek esőben kísérni.
– Mindjárt eláll. Majd odaát tolunk egy kávét – hallom a sofőr felől.
A holdfénynél ismerőssé válik a balomon kuporgó öreg. Rácsodálkozom:
– Én ismerem magát! Tibor bácsi, a tüdőrákos vasutas Szigligetről. Ott fekszik apa mellett a kettesben!
Az öreg nem reagál, motyog valamit az orra alá és kifelé bámul.
A testes szőke áthajol fölöttem, megszorítja az öreg térdét:
– Ne aggódjon, Tibor! Már nem kell visszamenni ahhoz az éjszakás nővérhez. – Cigarettát gyújt, és átnyújtja azt is a bácsinak, aki szó nélkül elveszi és mély slukkot szív belőle. Az ázott textil és füst szagától felkavarodik a gyomrom.
– Tessék mondani, én most meghaltam? – kérdezem ernyedten.
– Az meggyőződés kérdése – hangzik mellőlem, és a köpenyes alak magának is gyújt egy cigarettát.
– De én épp úton voltam, hogy elbúcsúzzak aputól. Nem késhetem le! Félreértés lehet.
– Volt már, hogy ez a félreértés duma vezetett valahova? – fordul Malakh, a dög a sofőrhöz.
– Néha – dörmögi Kharón.
„Nem a te időd!”
Menjünk tovább?
A kisöreg olyan váratlanul szakítja fel az ajtót, hogy esélyem sincs megállítani. Egy pillanat alatt kigurul az aszfaltra, helyére becsap a szél és az eső. Kharón padlólemezig tapossa a fékpedált, mindannyian előrecsapódunk az ülésekben. A Chrysler hosszú métereken át csúszik a nedves úton, mire sikerül megállítani. A percekig tartó csendben feltűnik, hogy Aretha Franklin szól a rádióból. A jobbomon utazó, vállas férfi szólal meg először:
– Mindenki jól van? Bocs, srácok. Könnyebb velük a levegőben. Visszahozom. – Ahogy leveszi magáról a köpenyt, óriási, fehér, ázott szárnyak tűnnek elő alóla. Rebegtetni kezdi őket, amitől megint telemegy a szemem vízzel. – Ebben az esőben összetapadnak a tollaim.
– Majd én! Úgysem bírom az ázott madárszagodat – mondja a behemót Malakh, majd kikászálódik, és eltűnik a sötétben.
– Ne vedd magadra, Gábriel – a sofőr áthangolja a rádiót, miközben beszél. – Ingerlékeny évei vannak.
A tétovázásukat kihasználva kipattanok a kocsiból, hogy elszaladjak, de feltűnik, hogy a csomagtér ajtaja felnyílt. Lassan közelebb lépek. Az esővíz alatt is megérzem, ahogy izzadni kezd a hátam. Ismerős férfi mászik elő. Hosszan megölel, majd határozottan eltol magától.
„Mondtam, hogy ne kövess! Hogy fordulj vissza!”
– Nem akartam elkésni – felelem, és könnyezni kezdek.
„De hát nem késtél.”
– Mit keresel a csomagtartóban?
„Láttad, mekkora? Végre aludtam egy jót.”
– Most mi lesz?
„Iszom velük egy kávét.” Ahogy ezt mondja, mosolyra húzódik a szája. „Mondd meg anyádnak és a húgodnak, hogy szeretem őket!” Még egyszer átkarol, majd beül a hátsó ülésre. Nélkülem indulnak tovább. Ott állok a Rákóczi híd közepén, az összetört Audi mellett, és nézem, ahogy a másik autó eltűnik a vízködbe vesző pesti hídfő mögött. Az eső lemossa rólam a madárbűzt, az izzadságot, a vért. Csak a könnyet nem tudja felhígítani.
„Isten veled!”
Ébredjen fel!
Az ismerős, barna bőrfotelben térek magamhoz. A lábam alatt zsebkendők. Vérzett kicsit az orra – mondja Márkus doktor. Végig hallotta a hangomat?
A rendelő ablakából kilátni a budai bérház belső gangjára. Az eső dobol az üvegen.
– Mondtam már, hogy apának szürkészöld szeme volt?
(Fotó: Saif Zaman, kép forrása: Pexels)