„Kell egy kávé!” Az órájára néz. „Mindegy, majd utána.”
A bíróság lépcsőjének alján előveszi kis piperetükrét: kopott, kört formázó acéltükör, üveggyöngy díszítéssel. Még Sándortól kapta az első házassági évfordulójukra. Miközben felfelé kaptat, ráncos keze vadul szorítja a kis tükröt. Felér, körbepillant, majd az egyik oszlop takarásába húzódva felnyitja a tükröt. Egy pillanatra belenéz, és felsóhajt. Lecsukja, majd fekete blézere zsebébe rejti. Remegő kézzel belekotor a retiküljébe. Végre, megvan! A vörös rúzs már húszéves korában a védjegyévé vált. Soha nem tett fel más színt, még Sándor temetésén sem. „Hogy forgatta a szemét a Gabi” – húzódik fanyar félmosolyra a szája. Mindig jó megfigyelő volt, úgy hitte, az egészen apró jelekből kell olvasni: egy mozdulat, egy elejtett szó, egy apró fintor vagy szemöldökfelhúzás mindent elárul. Egyedi módon szemlélte a világot, a tárgyalótermet, az ügyeket, a vádlottakat és a védenceket is. Jobban ismerte az emberi természetet, mint a jog száraz magányát; ez a titkos tudás emelte fel aztán a legfelsőbb bíróság legmagasabb székéig.
Kezében forgatja a rúzst: „Mit is akartam?!” Néhány pillanatig maga elé bámul, majd hirtelen a táskájába túr, aztán végigtapogatja a kissé elnagyolt fekete kosztümöt. A blézer bal zsebében végre megtalálja. Ismét kezébe veszi az acéltükröt, felnyitja. Igazít egy keveset a rúzsán, lesimítja a szélfútta, vasszürke hajszálakat. A tükröt és a rúzst is finoman a táskájába rejti, majd határozott léptekkel elindul a bejárat felé!
A hatalmas faajtó alig akar engedni; egész testével nekifeszül, csakhogy résnyire kinyíljon. Belépve egy pillanatra megáll, magába szívja az ősrégi épület múltját, miközben egész testén kellemesen bizsergető érzés fut át. Állát felszegi, mellét kidülleszti, hasát behúzza. Szemét összehúzza, a szemöldöke közti ránc elmélyül. Elfojt egy mosolyt. Egy újabb nap, amikor megváltja a világot!
– Elnézést, asszonyom, segíthetek?
A tengerimalac-képű, tagbaszakadt portás előrehajol, alatta a forgószék fájdalmasan megnyikordul.
– Nem, köszönöm.
Végigméri a férfit, korábban még nem látta. Manapság már bárkit felvesznek ide, úgy látszik.
– Megkérdezhetem, kit keres?
– Ön bizonyára új itt.
– Miben segíthetek? A tárgyalásra jött?
– Persze, hogy arra! Én vagyok a bíró!
A férfi nehézkesen feláll, hasát az előtte terpeszkedő asztalon pihentetve felvont szemöldökkel néz a nőre.
– Láthatnám a belépőkártyáját?
– Az Isten szerelmére, maga szórakozik velem?!
– Nem engedhetem be, amíg nem mutatja fel a belépőkártyáját.
– Nem hiszem el, meg kell őrülni!
– Asszonyom…
– Az ember esze megáll! Várjon már egy percet, itt lesz valahol!
Előkapja a fekete táskát, felrántja a cipzárt, kotorászik. Előkerül egy ócska bőrpénztárca, egy tucat megsárgult névjegykártya, egy régi igazolványtok, egy gyűrött anyagzsebkendő, a vörös rúzs és az acéltükör is. A portás arcán semmiféle érzelem nem látszik, összekulcsolt kézzel, némán vár. A szótlan színjátékot csak a tárgyak ideges dobbanása töri meg a portásfülke előtt álló pulton. Bizonyára élvezi a helyzetet – gondolja a nő magában, az ilyenek imádják, ha egy kis látszathatalmat kapnak.
– Esetleg, ha a nevét megmondaná…
– Ne szemtelenkedjen maga velem, a legfelsőbb bíróság tagja vagyok!
A férfi kilép a portásfülkéből, és békítőleg a nő felé fordul.
– Nézze, hölgyem, meg kell, hogy kérjem…
– Ott jön a férjem! Majd ő igazol engem! Sándor, Sándor!
A fiatal férfi könnyed léptekkel baktat le a lépcsőn, hóna alatt iratköteg, kezében telefon. Amikor meglátja a nőt, elsápad.
– Anna! Maga mit keres itt már megint? Ma nincsen tárgyalása!
A nő elsimít egy vasszürke tincset a füle mögé, amely a pakolászás hevében kiszabadult szorosra húzott kontyából. Egy futó pillanatig maga elé mered, majd megköszörüli a torkát.
– Nos, úgy látszik, megint összekevertem a napokat! Még a belépőmet is otthon hagytam. Látott már ilyet?
– Semmi baj, előfordul az ilyen. Menjünk haza! Hadd segítsek.
A fiatal férfi mellé lép, óvatosan kiveszi a táskát Anna kezéből, és lassan elkezd visszapakolni. Helyére kerül a pénztárca és az irattartó, az anyagzsebkendő és a névjegykártyák is megadóan hullanak a táska mélyére.
– Azokat majd én elteszem! – nyúl az asszony a tükör és a rúzs felé.
Kifelé menet még visszafordul a még mindig az ajtófélfát támasztó portás felé.
– Ó, és bocsásson meg, fiatalember, mostanában kicsit szétszórt vagyok.
Az épület ódon oszlopainak árnyékába érve megtorpan. – Menjen csak előre, Sándor, egy pillanat.
Miközben az acéltükör felpattan, a fiatal férfi elindul lefelé a lépcsőn. Az aljára érve vár néhány másodpercet, szemét lehunyva felsóhajt, majd várakozva az idős nő felé tekint. Az könnyed léptekkel, kitárt karral, mosolyogva siet felé.
– Andriskám! Kisfiam! Hát te itt?! Honnan tudtad, hogy most lesz szünetem? Gyere, veszek neked egy krémest a Szamosban! Siessünk, egykor folytatódik a tárgyalás. Addig kell egy kávé!
(Fotó: Terje Sollie, kép forrása: Pexels)