Teljes mértékben kizárt, hogy felmenjen hozzá – szögezi le Méhész, miközben visszazárja a postaládáját. Van neki fogorvosa, és egyébként sem olyan rossz a helyzet. A madártestű, apró szomszédasszony megvonja a vállát, majd visszafordul a maga ládájához, és tanulmányozni kezdi a bedobált szórólapokat.
Méhész idegesen megy fel a másodikra. Az ajtóban lerúgja munkavédelmi bakancsát, majd a konyhába trappol. Feltépi a hűtőajtót, kiveszi a tegnapi ebéd maradékát meg egy sört, és lomhán a kanapéra ül. Bekapcsolja a tévét, és leragad az első ócska vígjátéknál. Röhögve emeli a falatot a szájához, de az első harapásnál lefagy a mosoly az arcáról. A bal oldalon éles fájdalmat érez. Már egy hete sajog a foga, először csak ha hideget – mondjuk sört – ivott, aztán már ha meleget evett, és tegnap óta akkor is, ha szobahőmérsékletű dologba harap.
De akkor sem fog felmenni az ötödikre a fogorvoshoz. Inkább rág a másik oldalon. A taktika működik, de csak három napig, akkor ugyanis a fog már nem igényel noszogatást, megfájdul mindenféle behatás nélkül is. A hétvégére a fájdalom eszkalálódik, a meccset is lemondja a haverokkal, de még mindig bízik benne, hogy a gyógyszerek megoldják a baját.
Ha nem lenne olyan – gondolkodik hétfő reggel, miután beteget jelentett a gyárban, még fel is menne hozzá. De ő most sem adja fel az elveit, ahogyan tavaly nyáron sem tette, amikor a rendelő megnyílt az özvegy Hortváthné lakásában. A zsémbes öreg banya egy napfényes áprilisi délelőtt halt meg, az örökösök pedig hamar túladtak a lakáson. Az új tulajdonos, egy fiatal fogorvos pedig úgy döntött: rendelőt nyit. A lakók felbolydultak, hogy most aztán átjáróház lesz, de miután a fogorvos egy lakógyűlésen közölte – amire Méhész nem ment el, mert utálta a lakógyűléseket is –, minden lakó kap 10% kedvezményt a kezelések árából, megnyugodtak.
Méhész azon dühöng, hogy dugja oda a kedvezményét, ahova mást is dug, őt ne fogdossa egy olyan. Akkor se, ha csak a fogáról van szó. Hiába mondja a melóban a Fecó, hogy neki tulajdonképpen semmi baja velük, amíg rá nem mozdulnak, de Méhész úgy véli, semmi sem garantálja, hogy ne próbálkozzanak nála. Egyébként is, már sokkal jobban érzi magát – mantrázza.
A pirulák azonban már alig tompítanak a kínjain, egész nap céltalanul járkál fel-alá a lakásban. A fürdőszoba tükör előtt állva méregeti feldagadt arcát, aztán végignéz magán: mintha a bele kisebb lenne, a végén még egészen lefogy. A sör sem esik neki jól, és már a tévében az ostoba vígjátékok sem nevettetik meg. Haragtól vörös fejjel kapja elő a telefonját és kezdi el a környékbeli fogorvosokat böngészni. Hármat is felhív, de mindnek csak a következő hétre van időpontja. Káromkodva dobja félre a telefont, és tekintetét a plafonra szegezi, mintha fel akarna látni az ötödikig.
Az álmatlanul töltött, fájdalmas éjszaka után Méhész megtörik: reggel kelletlenül felöltözik, három percig mossa a fogát – ahogy valahol olvasta –, megvárja a tíz órát, amikor a rendelő nyit, és szitkozódva felvonszolja magát az ötödikre. Miközben izzadó tenyerét a nadrágjába törli és bekopog, arra gondol, ha csak egy fél szóval is bepróbálkozik nála a doki, úgy pofán veri, hogy magának csinálhatja meg a fogait. Mielőtt újabb szitkozódásba kezdhetne, az ajtó kinyílik, és egy harmincas évei elején járó fiatal, vékony, kisfiús arcú férfi mosolyog rá.
Ez a kis nyikhaj biztos nem tud kihúzni egy fogat – gondolja magában –, aztán a férfi kérdésére kelletlenül azt dünnyögi, azért jött, mert két hete fáj a foga.
– Sajnos csak a jövő hétre van szabad időpont – mondja a „srác”, ahogy Méhész magában hívni kezdi –, nézzek esetleg…?
Méhész felnyög, mert egy újabb fájdalomhullám fut végig a fogán. Eltorzult arccal rázza a fejét, neki nem jó a jövő hét. Kétségbeesetten akarja, hogy a „srác” is érezze, ő nem csak egy jöttment lakó, aki a kedvezményért húzatná ki egy jó fogát; ő komoly páciens, és különben is, érezze magát megtisztelve egy ilyen, hogy ő hozzá fordul.
A „srác” végül együttérzően bólint – Méhész meg is ijed, mi van, ha tetszik neki –, majd arra kéri, foglaljon helyet, beszél a doktor úrral.
Noha a váróban nincsen semmi gyanús, Méhész inkább állva marad, biztonságosabbnak érzi, ha nem nyúl semmihez.
Pár perc múlva megjelenik az orvos. Magas, széles vállú férfi, a harmincas évei második felében járhat. Fekete hajú, zöld szemű, száját maszk fedi. Ahogy Méhészhez lép, lehúzza a maszkot, elővillannak tökéletes fehér fogai. Kezet nyújt Méhésznek, aki automatikusan nyújtja a jobbját, de kirázza a hideg, amikor a másik puha, meleg tenyere hozzáér.
A kezelőben is fehér minden, kivéve a tojáshéjszínű falakat, amelyeken szakmai elismerések, oklevelek és a fogak anatómiájáról készült metszetek vannak. Sehol egy portré egy meztelen felsőtestről vagy egy szivárványos zászló. Méhész elgondolkodik: talán nem is igazak a pletykák.
Ügyetlenül a székbe ül, kitátja a száját. Az orvos pár pillanatig matat benne, aztán közli az ítéletet: ezt a fogat bizony gyökérkezelni kell.
Gyökér ám a jó édes… – szaladna ki a szitok Méhész száján, de a doki már fertőtlenít, injekcióz, magyaráz, és mire Méhész rájönne, mi történik, már el is zsibbadt.
Fél órával később tompán és ziláltan, de legalább fájdalommentesen távozik a kezelőből. Ahogy sétál le a lépcsőn, egészen felszabadul, és nem csak a foga, hanem amiatt is, hogy mégsem egy olyan vette kezelésbe.
A doki kérésére még néhány napig nem rág az adott oldalon, ezt Méhész ugyan kikéri magában, de mégis betartja. Ahogy telnek a napok, egyre jobban érzi magát, két hét múlva pedig nyugodtan sétál fel az ötödikre, hogy megkapja a végleges fogtömést.
Telnek a hónapok, és Méhész már meg is feledkezett a fogáról és a fogorvosról, amikor egyik reggel éppen a postaládájában matatva meglátja a dokit. A férfi farmerban és fehér galléros pólóban sétál be a kapun, napszemüvegét lazán a fejére tolja. Mosolyogva beszélget egy alacsony, vékony férfival, Méhész rájön, hogy a „srác” az. Elhaladnak mellette, vidáman köszöntik, a doki még érdeklődik is, hogy van a foga. Méhész azt feleli, jól, és visszamosolyog. A doki helyeslően bólint, szép napot kíván, és továbbsétálnak. Méhész pedig csak akkor veszi észre, mikor már bezárta a postaládát, hogy a két férfi kézen fogva sétál fel az ötödikre.
(Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels)