Volt nekem egy Samu nevezetű, ribizliszemű, hóbundájú nyulam. Azaz tíz éven át minden áprilistól az augusztusi nyúlpörköltig egy másik. Az első öt tapsifüles csak simán Samu volt, de miután öntudatos másodikosként feltámadt bennem az igény kis világom változásainak nyomon követésére, a samuk sorszámot kaptak. Ráadásul egyéniséget is, ami messzemenő következményekkel járt.
Samu6 az elődeihez hasonlóan húsvét táján költözött a padlásról lecipelt nyúlketrecbe. Naponta kétszer kapott tőlem egy marék nyúltápot meg egy nyaláb szénát, és mivel már nagy voltam, a felügyeletemmel délutánonként egy nyúlfarknyi sétát is tehetett a kertben. Samu6 rendszeresen elcsodálkozott azon, hogy hipp-hopp eltűnt a feje fölül a deszkatető, de egy percnyi tétova orr-morze után mindig elszánta magát, és megugrott. Ezzel nap mint nap meg tudott lepni, mert mindig reménykedtem, hogy na, mára már biztosan megszelídült. De ő aztán nem.
Amíg csak a fűben és az ösvényen zegzugolt, addig hagytam, hadd rágjon és bogyózzon kedvére, ám egy idő után mindig odatévedt nagyanyám konyhakertjének kiskapujához. A megtévesztően fehér szőrkabátka dacára nem volt ő igazán elfajzott tagja az üregi nyulak nemzetségének! Azonnal felmérte a nyúlcipőhúzásra kínálkozó lehetőséget, és egy akcióhősöket megszégyenítő drifttel átzúgott a kapu alatti résen. Éc-péc, kapuléc, te kis nyuszi, hová mész?
Utánazúgtam, csak én a kiskapu fölött. Rémálmaimban Samu6 a nagyi összes bébirépáját fölette, és ez megadta nekem a kellő sebességet. Ha előbb nem is, a salátaágyásban utolértem, mert menekülés közben nem tudta megállni, hogy egy-egy pillanatra meg ne torpanjon, és magába ne tömjön egy falásnyi zöldet. Megmarkoltam a grabancát, és visszazsuppoltam a nyúlketrecbe, mielőtt a nagyi észrevette volna, hogy a tilosban csatangolunk. A saláták szélső levelei idővel kissé cakkosak lettek, de ennyi kártételt még simán ráfoghattunk az éticsigákra, Samu6 meg én. Pünkösdkor azonban a nagyanyám családi vendégséget tartott, és fölszedte az összes fejet. A rokonok még haza is vihettek belőlük, mielőtt a csigák martaléka lett volna az egész.
A saláta-akadálypálya megtisztításával szabad út nyílt a répaágyás ígéretes, de zsengeségük miatt sokkal sérülékenyebb utánpótlás-hadosztályai felé. Samu6 belekapott az egyik újonc bodros, zöld hajába, s annál fogva lendületesen ki is rántotta a földből az édes kiskatonát. Sikoltva vetettem rá magam, mire a nyuszi átszökkent a következőként felsorakozott századra, és azt kezdte tizedelni. A megkóstolt kisrépák sajnos mind kidőltek, a fehér fenevad dúlását szanaszét heverő, narancssárga útjelzők mutatták. Addigra már tudtam, hogy a nyúl vagy eszik, vagy szalad. Hagynom kellett tehát, hogy egy répát egészen felfaljon, azalatt fülön csíphettem. Aztán már csak a többi bűnjel eltüntetése volt hátra. Az ízletes, ropogós bűnjeleké.
A következő tavaszon előrelátóbb voltam, és a kiskapu alá küszöböt építettem néhány féltéglából, pedig a málészájú Samu7 soha a konyhakert közelébe se ment. Az atlétikus Samu8 számára apám segítségével tágas kifutót építettem, a satnya Samu9-et hamar eltemettük. Samu10 is betegesnek indult, de addigra én már tizenhárom voltam, és Kalmopyrin-oldattal szépen kikúráltam. Kutyaként követett mindenhová, és persze őbelőle se lett pörkölt. Kisírtam, hogy előző gazdája visszafogadja, tenyészbaknak. Samu11-re már nem tartottam igényt. Szegény, fájós derekú nagyanyám mindeközben hiába kereste az önegyelő répa vetőmagját.
(Fotó: Janan Lagerwall, kép forrása: Unsplash)