– Emlékszel, amikor először láttál kutyát álmában futni? – kérdezte az anyósülésen, felhúzott lábát ölelve. Közben mutatóujjával szívet rajzolt a párás ablakra.
– Ne már, összezsírozod! – mordultam rá.
– Bocsi – kapta el kezét az üvegről, majd elbújtatta a hóna alatt. – Szóval? – kérdezte tágra nyílt szemmel, de választ nem kapott. Én meg, miközben megpróbáltam homlokomról elhessegetni a ráncokat, elvettem a kezem a kormányról, és két pontot meg egy kis ívet húztam a párába a saját oldalamon, aztán még mielőtt bárki megláthatta volna, gyorsan letöröltem.
– Most mi van, izgulsz? – kérdezte.
– Kicsit.
– Hát akkor hagyd abba! Különben is, a te ötleted volt az egész – jött a válasz jobbról. Félmosollyal az arcán mondta, és egy pillanatra még szorosabbra fűzte karját apró teste körül. Aztán kézfeje külső élével ő is letörölte a párarajzot, és az így keletkezett folton bámult kifelé.
Dohányszínű volt minden, a meleg eső felverte az aszfaltról a nyárszagot. Még az ablaktörlő nyikorgása sem tudta elnyomni a város hangját, mintha egy megkeseredett vénember krákogott volna egy füstös nappaliban. Ahogy a körúton araszoltunk, szemem sarkából láttam, hogy elhúz mellettünk egy sárga csík. Eszembe jutottak az egymás elől menekülő tekintetek, amik össze soha nem találkoznak, inkább lesütve sietnek tovább átkeresztelt tereken, utcákon át. Régi törzshelyeket és a valaha az életet jelentő gimnáziumot elhagyva sehogy se tudtam kiverni a fejemből azokat a júniusokat. Akkor is sokat esett, de ugyanez az út valahogy egészen máshogy hatott Anya kocsijából nézve. Bár az irány nem változott, az idő végessége éles pengeként csüngött a nyakam fölött. Tudtam, hogy hamarosan vissza kell jönnöm. Akkoriban még Moszkva volt a tér is, ami mellett most elhaladtunk. Reggelente itt találkoztunk az óra alatt a többiekkel, hogy együtt menjünk be az iskolába, mert úgy kevésbé félelmetes. Mennyi mindent látott az az óra! Sok mindent lehetett alatta csinálni, például először csókolózni, egymás hátán házit másolni, kefires pohárba kiflit mártogatni, kamaszfiúk szívét összetörni, matekdolgozatot ellógni, barátságok sorsáról dönteni. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: látszólag megfelelni mindenhol mindenkinek, és közben titkon a legnagyobb lázadónak lenni. Ősztől tavaszig az élet egy nagy, véres küzdelemnek tűnt, olyan démonokkal, akiknek akkor még a nevét sem tudtam. De ahogy jött a nyári szünet küszöbét jelentő június, ezek a gondok megszűntek egy kis időre, és felváltották őket sokkal egyszerűbb, de akkor hatalmasnak tűnő problémák:
Ki kivel jött össze? Melyik regényt lehet egy vonatút alatt kiolvasni? És melyiket egy faágon ülve? Miért nem hagynak délig aludni? Mindig a fiúnak kell kezdeményezni? Lehet a másnaposságtól hányni? Minden titkunkat megőrzik a balatoni éjszakák?
Kézfejemre olvadó fagylalt volt az idő. Aztán jött a szeptember, és kezdődött elölről az egész, a felhőtlen eget visszaverő víztükör után egy sötéten tátongó verem. Hányingerem lett, ahogy erre a szüntelennek tűnő körforgásra gondoltam. Hogy mentsem a bőröm, úgy döntöttem, inkább a forgalomra figyelek.
Nem tudom, mennyit aludhatott a dugóban. Már a BAH-nál jártunk, amikor felébredt. Kitettem az indexet, és nyújtogatni kezdtem a nyakam a szomszédos sáv felé.
– Áhh, basszus! Nem látok semmit – morogtam.
– Szerintem mehetünk – érkezett az anyósülésről az ásítástól eltorzult hang.
Ahogy jobbra tekertem a kormányt, busz süvített el mellettünk, a sofőr a dudán feküdt.
– Bazdmeg! – sikítottam. – Hú, de nem fog ez hiányozni!
– Ja, nekem se – csóválta a fejét.
– Beszaladunk egy hambiért, jó?
– Nem azt mondtad múltkor, hogy nem eszünk több szemetet? – húzta fel szemöldökét.
– Tudom, de ez már szertartás! Csak most utoljára, na. – Most is inkább magammal alkudoztam, mint vele.
– És mi lett a bolygó megmentésével?
Na, erre a szemtelenségre már tényleg nem akartam válaszolni, de annyi azért kibukott belőlem: holnaptól.
Csak néhány morzsa maradt a piros sültkrumplis tasak alján, mire lehajtottunk az autópályáról. Lankás szántóföldek és legelők követték egymást, egyiken repce, másikon tehén. Kihajtottam a napellenzőt, de a sötétszürkén oszladozó felhők közül előbújó fénynyalábok még mindig szúrták a szemem. Fájt a hunyorgás, mégis szerettem ezt az időt, mindig is közel állt hozzám a melankólia. Azon a néhány évvel ezelőtti júniusi napon is ilyen volt, amikor eldöntöttem, hogy hosszú és túlontúl szorosra fűzött kapcsolatom Budapesttel a végéhez ért. Ám ennek a se veled, se néküled szerelemnek azóta sem sikerült megfelelő lezárást találnom. Bár minden júniusban megfogadom, hogy végleg búcsút intek, és többé nem veszem fel neki a telefont, valahogy mindig sikerül elérnie. De idén talán tényleg megérkeztem oda, hogy nélküled, pont.
– Nem tudom, meg tudok-e bocsátani valaha – bugyogott elő belőlem.
– Már megint mit csináltam? – szegezte rám félig felhúzott szemöldökétől és széles vigyorától eltorzult tekintetét, én meg arra gondoltam, hogy most kivágom az ablakon.
– Hülye! Budapestnek.
– Hogy lehet egy városra haragudni?
– Te ezt nem tudhatod! – feleltem. Hirtelen elöntött az irigység, amiért fogalma sincs.
Nem felelt. Vagy mert nem érdekelte, miről beszélek, esetleg tudta jól, hogy leghamarabb így szedheti ki belőlem a választ. Ha valóban csel volt, bevált: néhány percnél nem bírtam tovább. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem.
– Emberevő zombit csinál mindenkiből… mindenkiből – csóváltam a fejem.
– Ha te mondod – vonogatta a vállát. Olyankor szokta ezt csinálni, amikor igazam van. – Csak azt nem értem… szóval olyan sok jó emlékünk van.
– Te még kicsi vagy ehhez – mondtam, miközben arra gondoltam, bárcsak helyet cserélhetnénk. Vezessen ő. Én visszamegyek, és kiszállok ott, ahol ő megszűnt létezni, még mielőtt először bántották, és először bántottam volna. Ez a kislány még nem tudja, mit tartogat számára az élet Budapesten, hogy mennyi csalódás, mennyi veszély vár rá, ha nem szökünk meg. Fogalma sincs, hogy az álmodó kutyák emlékét nem kívánt érintések, délelőttbe nyúló éjszakák, sötétlila téboly és méregzöld harag váltja fel, ha ott maradunk. Ez a kislány még nem találkozott az emberevő zombikkal, nem tudja, hogy belőle is az lesz, ha nem megyek vissza érte és szedem fel az út szélén, ahol megszűnt létezni.
Ahogy elhagytuk Veszprémet, egyszerre húztuk le az ablakokat. Aztán amikor a szabadság szele valahol Nagyvázsony környékén szaggatni kezdte a hajunkat, gyorsan fel is húztam őket.
– Na, most miért? – fakadt ki a kicsi, aki pisze orrát addig a magasba emelve szimatolta a friss levegőt.
– Nem lehet kibírni!
– Hát jó, te vagy a főnök. De ha idehányok, az a te hibád.
Imádtuk ezt a környéket, az aprócska falvakat, a dombok végtelen tengerét, de az ő gyomra rosszul viselte a hullámzó utakat. Állítólag. Szerintem inkább csak cirkuszolni szeretett, mert a ringatózástól percek alatt elszenderült. Biztos voltam benne, hogy Budapestről álmodik. Fel akartam kelteni, mielőtt ahhoz a bukkanóhoz érünk, ahol először látni a Balatont, de ahogy ránéztem, egyre halványabbnak láttam. Némán vezettem tovább, a réges-rég mélyen alvó vulkánok felé. Nem véletlenül hívják ezeket a csepegtetőn felejtett tányérokat tanúhegyeknek, annyi mindent láttak már. Nekem is sok titkomat őrzik. A város emléke valahol kiszállhatott útközben, észre se vettem, hogy mire bekanyarodtam a faluba, gondolataim már a szőlők aljában húzódó földúton szaladnak. A ház előtt leállítottam a motort, és a kislány felé fordultam:
– Itthon vagyunk.
Ekkorra egészen áttetszővé vált, aztán mint a budapesti hajnalok füstje, eggyé vált a végtelen éggel.
(Fotó: Rahul Pandit, kép forrása: Pexels)