Sokat álmodtam. Arra emlékszem, hogy folyton álmodtam. Felébredtem, de nem akartam ébren lenni. A valóság fojtogató volt, ezért visszaaludtam. Folytatásos-visszatéréses álmaim lettek. Többkalandos epizódok. Valódi Gyűrűk Ura vagy Trónok Harca, bár egyiket sem láttam, mert az álmaim sokkal érdekesebbek.
A nagymamám szobájában aludtunk. Nem is emlékszem, hogy a nagymamámmal vagy anyukámmal vagy egyáltalán kivel aludtam ott. Kétszemélyes ágy volt, én feküdtem belül, és erősen álmodtam. Zavaros volt, de lényegében valamilyen vár volt benne, egy erőd, és sok-sok cselekmény.
Kimentem az ebédlőbe, a nagymamám éppen főzött. Kicsit sötét volt abban az ebédlőben, kicsit rendezetlen volt minden. Sokat játszottunk ott mégis. Festettünk, rajzoltunk, ott tanultam meg írni. Írtuk a házi feladatot.
Volt egy piciny udvar, vagy nem is volt olyan piciny, sok-sok macskával. Nyáron volt egy kismedence, szerettem benne fürödni, de nyáron sok rovar jelent meg. Tőlük pedig féltem.
A legnagyobb félelmem a majom volt. A nagymamám mindig magával hordott egy majmos plüsst vagy kártyát. Kis cintányérja volt a majomnak, talán még interaktív is volt. Sok gyerek szereti a majmokat, én mégis féltem tőlük. A nagymamám azt mondta, hogy mi nem a majomtól származunk, hanem a Jóisten teremtett bennünket, én is így hittem.
Valahogy kislány korom óta vonzottak a különös, fantasztikus dolgok. Mindig valami olyasmiről ábrándoztam, amit a hétköznapok nem tudnak nyújtani.
Persze azóta megtanultam azt is, hogy a hétköznapokban is meg kell látni a csodát. De amire én áhítozom, az biztosan nem található meg a valóságban, csak a fantázia szárnyára hagyatkozva. Repülő oroszlánok, sellők, álomba illő kastélyok, repülő hintó, misztikus átváltozások. Mindaz, amit a józan ész be nem fogad.
Az elmém olyankor szárnyra kap, és csak képzel, képzel egyre többet, egyre mélyebben. A valóságnak egy olyan aspektusát ismerem meg, amely sokak számára nem is létezik.
Nem létezik más. Csak a felhő. Hőn dédelgetett álmaim.
Emlékszem, a szobánkban volt egy ajtó. Mindig arról ábrándoztam, hogy kinyitom, bemegyek rajta, és egy más világ tárul elém, mint ahogy a mesefilmekben lenni szokott. Sosem vált valóra.
Hableány szerettem volna lenni, vagy varázsló, ha azt kérdezték, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Úgy éreztem, amit a fizikai valóság tud nyújtani nekem, az kevés.
Más világra vágytam.
Talán ezért vonzott minden, ami rendkívülit ígért. Új világot, új élményt, különleges életet. Az űrutazás sem tűnt teljesen elérhetetlennek. A sci-fi jöhetett bármennyi mennyiségben.
Újra az akarok lenni, aki egykor voltam, s alkotni nagyokat. Élni az álmoknak. Az álmok világában időzgetni, ott ragadni, ameddig csak fizikai testem engedi.
Érezni az ízeket, falni a szavakat, könnyáztatta mámorban ülni a semmi közepén, várni azt, hogy elvigyen az, ami soha nem fog megérkezni.
Csak úgy várni, várakozni, közben vágyakozni.
Vágyakozni valami olyan dologra, amit soha nem fogok megkapni. Mégis jó. Jó, mert az álmoknak élni jó. Nem szürkülsz el, és nem leszel tömeg. Olyan egyéniséged lesz, amit mindenki szájtátva fog nézni. Csak felcsapod a világot a hátadra egy örökké szóló rádió képében, és mész. Halakváriummal a fejed tetején, paripádon ülve. Őrülteket kerülgetve.
Megérkeztél egy pogány faluba, ahol senki nem imádkozik, mégis mindenki boldog. Csak úgy menetelnek, de nem azért, mert rabszolgák, hanem mert akarnak.
Akarnak olyan valamit, amit te nem. Mert nem is tudod, milyen akarni.
Fotó: Joe Johnson, kép forrása: Pexels