kisprózák
Délutáni andante
A tér sarkából a délutáni nyúlós melegben markáns cannabisillat kúszik felém, szemem a forrást keresi. A szolid kávézók között, a Jamaica bár bejáratánál, a fényesre kopott lépcsőn, hátát a foncsorozott vitrinnek vetve, kanárisárga mintás ingben, egyik lábát maga alá húzva, hatvanas fekete férfi ül. Szájából sodort cigaretta lóg, bütykös ujjai ráérősen tekerik a következő szálat, sötét bogárszeme a téren áthaladókat nézi, mintha egy párhuzamos világból szemlélné őket. A kiszűrődő raggae zenére lassan, ütemesen ringatja a fejét, a sűrű rasztafonatok a sárga, piros, zöld csíkos kötött sapkából kiszabadulva a hőség ellenére is ritmusra táncolnak a válla körül. Az évek húzta barázdák markánssá tették az arcát, szeme körül huncut csíkok futnak. Egy srác odalép hozzá, tüzet kér. Anélkül, hogy megemelkedne, színes, bő nadrágja zsebéből Zippo öngyújtót vesz elő, a fiúra kacsint, és lassú, elnyújtott mozdulattal meggyújtja a felé nyúló szálat, mintha az idő folyása is lelassulna, és a nyüzsgés is egy szinttel lassabb tempóra váltana a téren.
Álomgondolán
Ablakpárkányon trillázó kismadár kopogtat. Hunyt pillákkal, lomhán a hátamra fordulok, takaróm morogva államig húzom. Csurom víz a hálóruha rajtam. Hánykolódós hajnalra borongós nappal virrad. A kinti kopogtatás már a hallójáratomban dörömböl, golyószóró-ropogásnak hallom. Agyam pulzál, zsibog, zakatol. Fricska macska komótosan nyújtózik az ágy lábánál, míg a rolón át bágyadt pászmacsíkok hasalnak, kúsznak a juharpadlóra. A köd csak lassan párolog a gondolataimból, húz az álmom, foglya vagyok. A nappalok kapcsolata az álmokon át olyan, mint a valóság kontra álomvilág, azaz mint a tyúk vagy a tojás kázusa, hogy nincs mód rájönni, mi volt hamarabb, az ok vagy az okozat. Azontúl a villódzó, sokszínű, szakadozott gondolatfoszlányok álomgondoláján áthajózni, nappalaink szilaj, szigorú, profán átlagosságába, titkokkal körülfont talány. Noha a fő vágy: az aspiráció a harmóniára, bárhonnan is pillantsunk rá, a fantáziavilág vagy a rögvalóság irányából, a túlparton ücsörögni, s hallgatni a csönd hangjait, a harmónia maga.
(Fotó: Sinitta Leunen, kép forrása: Pexels)