A szomszéd ágy felől egy horkantás éles hangja töri meg a kristálytiszta csendet. Vajon hány óra lehet? Kapnék a telefonom után, tapogatózom magam körül a sötétben, de sehol nem találom. A behúzott sárga szövetfüggönyön keresztül nem szűrődik be fény, csak homályosan érzékelem a bútorok körvonalait, Hajniból is csak egy takaróhalmaz látszik, ami a légzése ritmusában fel-le mozog. Mozdulatlanul fekszem, és próbálom a testem rezdüléseiből kitalálni a pontos időt. Sokszor játszom ezt otthon is, gondolatban végigpásztázom minden porcikámat, és figyelem a jeleket. Lássuk először az izmokat! Úgy tűnik, a tegnapi kemény edzés és túrázás emlékeit feldolgozták már, lustán ellazulva nyúlnak el a takaró alatt. A gyomron óriásiakat korog, négy napja nem kapott szilárd ételt, nem érti, mi történik vele. Az álmok ködéből gondolataim gyorsan visszaszivárognak a valóságba, tudom, hogy hol vagyok, és már a reggeli teendőim képzeletbeli listáján szökdelek végig. A francba, miért nem tudom leállítani az agyam!? A jelek egyértelműen azt mutatják, innen nincs visszaút, aludtam már legalább 6 órát, küzdhetek még, de úgysem fogok tudni visszaaludni.
Fújtat, horkol, hatalmasokat sóhajt, csikorgatja a fogát. Szenved. Harcol. Félálomban felemeli a jobb kezét, beveri az ágy fölötti polcba, ettől egy pillanatra magához tér. Mi van, mi történt? Hol vagyok? A kérdéseire nem várja meg a választ, azonnal visszazuhan az álmok birodalmába. A lányból sugárzó sűrű fájdalom szép lassan rám is átragad, érzem, ahogy az izmaim megfeszülnek, a gyomrom összeszorul, legszívesebben odamennék hozzá, a karomba venném, megcirógatnám. Sss… sss… nyugodj meg, ez csak egy rossz álom! Mint ahogy a gyerekeimmel tettem, amikor picik voltak. De Hajni más, ő mégiscsak egy ismeretlen, felnőtt nő. Csak négy napja vagyunk szobatársak itt, a böjtös házban.
Biztos a szakítás pillanatait éli át álmában újra, tegnap a szaunában sokat mesélt erről. Azért jött el ide, mert szeretne megszabadulni a mérgező kapcsolat emlékétől, kiizzadni magából a bántások zsigerekben összegyűlt lenyomatait, feltöltődni, hogy amikor hazamegy, legyen ereje végleg nemet mondani.
Hajni egész héten folyamatosan azt bizonyítja, milyen kemény csaj, amit elhatároz, végig is viszi. Ő aztán mosolyogva tűri a nyirokmasszázst, amibe még a legrutinosabb böjtölők is majdnem belehalnak. Fél óra után úgy kell kirángatni a szaunából, s ha a többiek nem figyelnek oda, ötödszörre is beül még egy körre. A közös torna után ő ráhúz még egy órát a TRX-szel és a legnehezebb súlyzókkal. Soha nem kér az életmentő szőlőcukorból, a reggeli „hamis” kávét nagyvonalú mozdulattal tovább tolja az asztaltársának, aki persze boldogan lehörpinti, hiszen minden energiaforrásra szükség van a túléléshez a böjt alatt.
Drága Hajni! Ha csak ennyi elég lenne a gyógyuláshoz! Észreveszem, hogy már megint átcsusszanok az anyuka szerepébe, és osztani akarom az észt. Miért is gondolom azt, hogy a korom feljogosít arra, hogy fűnek-fának tanácsokat adjak, a gyerekek is ezerszer megmondták, vegyek vissza magamból. Így hát mostanában a véleményemet együttérző nézésekre korlátozom.
Megszűnik a zavaró zaj a szomszéd ágyon, az egyenletes légzés alig hallható moraja azt sejteti, a lány kiszabadult a rémálom fogságából, és újra nyugalmasabb vizekre ért. Én erre felbátorodom, óvatosan kikelek az ágyból, úgy feszít a húgyhólyagom, hogy alig tudom visszatartani a pisilést, nem csoda, tegnap legalább négy liter folyadékot töltöttem magamba, és ebből jó, ha a fele távozott el belőlem napközben. Ahogy becsukom a fürdőszoba ajtaját, hallom, hogy Hajni újra horkant egyet. Lehet, hogy nem is álmodik, egyszerűen csak nem kap levegőt.
Már újra a takaróm alatt feszengek, amikor a felkelő nap fénye elkezdi halványan bevilágítani a szobát. Valaki halkan kopogtat az ajtón, magas, vékony női sziluett lép be rajta, az ágyamhoz közelít, felismerem benne Annát, a ház mindenesét. Két hatalmas kosarat cipel a hóna alatt, benne a hideg borogatáshoz szükséges kellékek. Vizes lepedők, forró iszapos pakolás, dunyha, takarók. Ma van a priznic napja, jut eszembe.
Anna érkezésére Hajni is magához tér, kipattan az ágyból, és villámgyorsan behúz a fürdőszobába.
Meztelenre vetkőzőm, érdekes, Anna előtt egyáltalán nem szégyellem magam. Ahogy gondoskodóan elrendezi rajtam a lepedőket, takarókat, keze egy pillanatra az arcomra téved. Tenyerén a bőre olyan, mint a nagymamámé volt, érdes, száraz. Jólesik az érintése.
Mire Hajni visszatér, már csak a fejem lóg ki a hófehér dunyha alól. Zavartan elfordítom a tekintetem, amíg ledobálja magáról a ruháit, és anyaszült meztelenül ő is fekvő pózba vágja magát.
Nyitott szemmel, a plafont bámulva fekszünk a takaróépítmény alatt, mint két bebalzsamozott múmia, várjuk, hogy végre megjelenjenek az első izzadságcseppek a testünkön. Egyelőre csak a jéghideg lepedő csontig hatoló, fagyasztó hatását érzem, fogaimat összeszorítva reszketek. Pár perc múlva a hideg átvált langyosságba, majd egyre melegebb lesz, 20 perc múlva pedig úgy érzem magam, mint este a szaunában. Csakhogy innen nem lehet akármikor kiszállni, ki kell várni, hogy leteljen az egy óra. Egyetlen menekülőutat látok, hogy eltereljem a figyelmemet, ha Hajnival beszélgetek. Ő is ezt gondolhatja, mert az első kérdést ő teszi fel. Tudtál tőlem aludni? Nem horkoltam?
El akarom mesélni neki a küzdelmét a rémálmaival, meg azt is, hogy mennyire sajnálom a szakítás miatt. Biztatnám, hogy minden nagy szerelmet túl lehet élni, én aztán tudom. Olyan fiatal még! Azt tanácsolnám neki, hogy semmi pénzért ne menjen vissza ahhoz a férfihez, aki bántotta. De amire a gondolataimat szépen becsomagolom, Hajni ismét beelőz.
– Képzeld, azt álmodtam, hogy szültem egy gyereket. Rettenetesen fájt, de a vége jó lett.
– Szeretnél gyereket?
Hajni egy ideig nem válaszol. Aztán felém fordítja könnyes tekintetét, amin már megcsillan az első reggeli fénysugár.
(Fotó: Krista Mangulsone, kép forrása: Unsplash)