A kora hajnali kelés minden fájdalmát magában hordozta Vera nyögése. Még 6 óra sincs, nem hiszem el! Belebújt az ágy sarkába rúgott papucsába, és vánszorogva áttámolygott a szemközti szobába, ahol a két gyerek már kaszinózott.
– Reggelit! Reggelit! De Anya, csinálsz olyan zabos izét? – és már fel is tépték az ajtót, hogy a nappaliban folytassák a játékot. Vera robotüzemmódba kapcsolt, és miután hosszas könyörgés után sikeresen a kölykökre adta a köpenyt, nekilátott az izé elkészítésének. A kisebbet megetette, közben felrakott egy kávét magának. A nagyobbnak kifésülte a haját, unszolásra kirakott egy puzzle-t, kivitte a szemetet, a fürdőbe menet felmarkolt pár elhajított zoknit, és bedobálta a szennyeskosárba. A konyhapult körül kergette a két gyereket a fogkefével, gyorsan beleivott a félig kihűlt kávéba.
– Apa, Apa! Jól aludtál? – vetődtek apjuk nyakába a gyerekek. Imre mosolyogva ölelte magához a kicsiket, majd némi téblábolás után bezárkózott a mosdóba. Mindeközben Vera beleugrott a farmerjába, magára kapott egy kapucnis pulcsit, és gyorsan összekötötte a haját lánya egyik gumijával. Mentünk! Csukódott a zár, és az apró léptek zaja elcsendesedett.
Vera a kocsiban ülve azon filozofált, mikorra időzítse a bevásárlást ahhoz, hogy ne csesszen el vele egy órát. Csütörtöki akció van. Tuti rottyon lesz a bolt. Nem, inkább később. Beteszek egy mosást inkább. Basszus! Holnapra nem fog megszáradni Luca szoknyája. Akkor nem mosom ki. Csak lejön körömmel az a szutyok róla. Uszicucc meg ott rohad a szatyorban kedd óta. Hm, fincsi szaga lehet. A kávém. Oh, már megint nem ittam meg. Mindjárt lefejelem a kormányt.
Vera a lakásba érve megérezte a tusfürdő és arcszesz fűszeres illatát. Imre zakója hajtókáját igazgatta, indulásra készen állt vasalt ingjében.
– Jól nézel ki! – lehelt Vera egy finom csókot férje arcára. Imre megsimította neje haját, és megmarkolta úszógumiját.
– Ne már, ezt utálom! – húzódott el tőle Vera.
– De ha úgy kézre esik a kis hájacska? – nevetett fel Imre, majd sarkon fordult, és már nyúlt is a kilincsért.
Vera egy ideig csak állt az előszoba tükre előtt. Az egykor üde bőre sápadtan, hajdan csillogó szeme a fáradtságtól egyre ráncosabban nézett vissza rá. Levette a bő, mindent eltakaró pulóvert. Melle alátámasztás nélkül szomorú kutyafülként, lelombozva csüngött. Kihúzta magát. Úgy, ahogy kislány korában mondták neki. Cici ki, popó be. Ettől aztán a dereka kezdett el fájni, így kifújta a levegőt, és inkább visszavette a sátorméretű pulcsit. Régen sose hordott volna ilyet. Szerette megmutatni karcsú alakját, de két terhesség után már egészen máshogy érzett. Az egykoron magabiztos kisugárzást felváltotta az elég jó vagyok-e és a rám úgyse figyel már senki kínzó érzése.
Másnap iskolai koncertre volt hivatalos a család. Vera ebéd után nekiállt készülődni, hogy 5 órára megérkezzen a gyerekekkel a helyszínre. Engedett magának egy forró fürdőt, arcpakolást készített, és elmerült a habokban. Elhatározta, hogy kicsinosítja magát a jeles alkalomra.
– Anya! Kérek rágcsát! – kiabált a kisebb. Vera alámerült, hogy a víz alatti tompult hangok nyugalmába meneküljön. A követelőzés egyre hangosabb és sűrűbb lett, majd egyszerre rontott be a két gyerek a fürdőbe. Vera kikászálódott a kádból, és egy törülközőt félig magára csavarva, vizes léptekkel a konyhába ment. Uzsonnát készített, a joghurtos pólót lecserélte, feneket törölt, elmosogatott, közben a haja is megszáradt. Az órára nézett, és kapkodva dobálta ki a szekrényéből a már kihízott ruhadarabokat. Halkan szipogott, könnyei fátylat vontak szemére. Mély levegő, és csináld!
A megbeszélt időben a parkolóban várták Imrét. Vera próbálta őt telefonon elérni, de csak a gépies hang felelt. Az egyik tanárnő sürgető mozdulattal igyekezett beterelni a szülőket az épületbe. Vera vonakodva, de elindult a kicsikkel a lépcső felé, mikor csikorgó kerekekkel befordult egy kék autó az utcán. Férje az anyósülésen vigyorgott. Lefékeztek mellettük, Imre alig észrevehetően, bizalmasan rákacsintott a nőre, majd nevetgélve kipattant az autóból. Vera rezzenéstelen arccal megfordult, és bevonult a mindenféle patinát nélkülöző, tornacipő szagú sportcsarnokban.
– Bocs, hogy késtem. Lerobbant a kocsim, a kolléganőmnek meg útba esett – vette ölbe Imre a kisebbet, miután találtak maguknak egy kényelmetlen széket. Vera egy semmi bajjal elintézte, és elfordította fejét. Nézte az embereket, gondolatai százfelé cikáztak. Hogy van az, hogy mindenki jobban néz ki, mint én? Ezeknek is van gyerekük, és mégis. Különben is, ki ez a csaj? Milyen kolléganő? Mit kacsintgat rá ez a hülye? Én meg itt a takonyfoltos blúzomban parádézok. Tuti az a csaj is azt gondolta, hogy na, szar lehet ennek az Imrének, hogy egy ilyen trampli a neje.
A hazaúton csak a csilingelő gyerekbeszéd töltötte ki a csendet. Vera lebiggyesztett szájjal kapaszkodott a kormányba, mintha attól várná, hogy megtartsa süllyedő lelkét. Imre a telefonját nyomkodta, és szája sarkából mosolygott, mikor az pittyent. Vera hirtelen a fékbe taposott, amitől Imre kezéből kiesett a mobil, és szitkozódva kérdezte, mi történt. Semmi, azt hittem, láttam valamit az út szélén. Vera elégedetten haladt tovább.
– Ki ez a kolléganő? Sose beszéltél még róla. Mondjuk elég csinosnak tűnt… – bukott ki Verából az egész este érlelt kérdés, miután becsukta a gyerekszoba ajtaját és lekapcsolta a nagy lámpákat. Imre a kanapén terült el, az egész napos zárt cipőben pácolódott zokniját magán hagyva.
– Nem meséltem róla, mert nem tartottam fontosnak – szemét egy percre se vette le a kijelzőről. Vera ereiben gyorsvonat sebességgel száguldott a vér, a halántékánál lüktetni kezdett, és arca lángvörösre színeződött.
– Rám nézz, légy szíves, ha hozzád beszélek! Ki ez a nő? – fújtatta, és görcsösen kapaszkodott meg az asztal sarkában. Forgott vele a világ, villódzó prizmák törték meg látását. Imre lassan felült a kanapén, lehajtott fején hátrasimította haját, és Verára nézett.
– Zitának hívják, és a HR-en dolgozik. Ő keres nekem új embert – sóhajtott egy nagyot a férfi, majd felállt, hogy közelebb lépjen feleségéhez. – Mi ez a butaság, Szívem? Csak elhozott, mert lerobbant az autóm – simította meg Vera hátát, aki ösztönösen hátrébb lépett.
– Mióta divat, hogy így kacsintgassál egy kollégádra? Vagy ennyire sokat segít? – gúnyolódott Vera, miközben szíve úgy kalapált, mint egy megbolondult metronóm.
Imre lassan közelített Verához. Halkan lépdelt, akár a prédáját becserkésző vad. Felé nyújtotta kezét, és gyengéden magához húzta. Hosszan nézte neje könnyben ázott szemét, és szorosan átölelte.
– Azért kacsintottam Zitára, mert azt mondta, rohadjak meg, hogy ilyen szerencsés vagyok. Két tökéletes gyerek és egy gyönyörű, szerető feleség – súgta fülébe a férfi. – És tudod, ezt én is így gondolom, de többször kéne mondanom.
A feszítő ellenállás fokozatosan engedni kezdett, Vera megadta magát, és hálásan belesimult férje védelmező ölelésébe. A derekát övező párna se tűnt már olyan borzalmasnak.
Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels