Napsütéses reggelre ébredtünk. Bár szokatlanul mélyen aludtam, félálomban hallottam, ahogy édesanyám költöget: „Édesanyám kincse, fel kéne kelni, a lányok várnak, ha nem, nem lesz kivel tornázni.”
– Fáradt vagyok, elegem van, hagyj még egy kicsit aludni! – kérleltem.
– Már így is többet aludtál, mint szoktál, de most már tényleg muszáj öltöztesselek, mert késésben vagyunk.
Így bármennyire álmos is voltam, belementem, hogy elkezdjünk készülni. Édesanyám levette rólam a piros takarót, aztán lassan levetette a pizsamanadrágomat, felhúzta a tiszta, zöld sportnadrágot, a következő pillanatban pedig feszes kezemet próbálta belegyömöszölni a felsőmbe. Gyakorlott mozdulatokkal felállított, megtartott úgy, hogy nekem kényelmes legyen, a lábfejemet egyenesbe helyezte, majd nagy levegőt vett és átemelt a rózsaszín kerekesszékbe. Hosszú hajamat tincsenként fésülte, és közben folyamatosan figyelmeztetett: „Dalma, ne dőlj ki a székből! Uralkodj magadon, és tartsd egy kicsit magad, később még rosszabb lesz a hátadnak. Látod, hogy most is mennyit fáj.” Lehajtott fejjel hallgattam, mert tisztában voltam azzal, hogy magamnak sem merem bevallani, de pár hónap alatt sokat romlott az állapotom. Szeretnék egyenesen ülni, de a gerincferdülésem miatt bármilyen erővel is küzdök, ez egyszerűen lehetetlen. A fájdalom, amely átjárta a lelkemet, hátborzongató és egészen a gerincvelőmig sugárzó szúrás volt. Könnybe lábadt a szemem, és csak az járt a fejemben, hogy igazán csak én és édesanyám tudjuk, mennyi munkát pakoltunk ebbe. Ő mennyi áldozatot hozott, hogy ne romoljon a tetraparézisem, hogy ne legyenek még feszesebbek a végtagjaim, jobban tudjam használni a kezemet, és az ülésem és a kapaszkodva állásom is stabilabb legyen. Járásképtelenségemnek és minden mozgásproblémámnak oka ugyanis nem más, mint az én ,,legkedvesebb” csecsemőkori barátom – az izomgörcs.
Kiskoromban utáltam gyógytornára járni, mert az egész egy monoton, kényszerekkel teli világ volt. A hörcsög is csak azért fut egész nap a kerékben, mert megszokta. Mindenki azt mondta, csak akkor fogok megtanulni járni, ha napról napra tornázok, és szót fogadok Jutkának. Nem mondhatom, hogy utáltam, de gyerekfejjel volt rá példa, hogy teljes erőmből felpofoztam, mert épp nem tetszett a gyakorlat, amit csináltunk. Teltek az évek, én pedig felfogtam ennek fontosságát. Küzdöttem azért, mert kitűztem célul magamnak egy álmot. Mire tizennyolc éves leszek, megtanulok járni, és magassarkú piros cipőben, rózsaszín szoknyában, szőkére melírozott, kontyba kötött hajjal táncolok a parkett közepén az én hosszú barna hajú, fekete szemű hercegemmel. Elkezdtünk Pestre is járni intenzív kéthetes terápiákra, amelyek napi három óra kemény gyógytornát jelentettek. Így találtunk rá Edinára, egy kedves, pozitív hölgyre és az általa vezetett terápiás központban dolgozó munkatársaira. Mindig szerettem velük dolgozni, mert az intenzív munka ellenére jó hangulat, kacagás és erő hatotta át a termet, de ami a legfontosabb volt számomra, hogy Edina és a munkatársai sosem kérdőjelezték meg sem az édesanyám, sem az én álláspontomat, hogy hiszünk abban, hogy tizenhét év elteltével is lehet jobb, és érhetünk el eredményeket. Én pedig töretlenül hiszek abban, hogy egy szép napon én is megtanulok járni. Ők azok, akikkel a legnagyobb eredményeket értük el a mozgásomban.
Aznap reggel azonban más volt… Sokkal nehezebb szívvel, testileg, de leginkább lelkileg fáradtan indultam neki a terápiának. A nehéz napok önmarcangoló kérdései jutottak akkor nekem osztályrészül. Egy egyszerű bemelegítéssel kezdtük az alkalmat. Lefektettek a matracra, Edina finoman masszírozta, nyújtotta a görcsös lábam, nekem pedig közben kérdések tömkelege járt a fejemben: Miért pont én? Vajon megéri ez az egész? Ha igen, eléggé beleadok mindent? Hogyan csinálhatnám jobban? Ezután következett az óra első gyakorlata: a medenceemelés. Edina behajlította mindkét lábam, letette a talpamat, és kedvesen szólt hozzám: „Toljad, babám!” Próbáltam minél magasabbra emelni, az, hogy a gyakorlat helyes elvégzésére koncentráltam, és a motiváció, amit kaptam, nem meglepő módon hamar elterelte a figyelmem a negatív gondolatokról. Többször is megdicsért, hogy mennyire ügyes vagyok, és a következő gyakorlat, a felülés már sokkal jobban ment. Megmarkoltam a fapálcát, amit elém tartott, és teljes erőmmel, hasizomból próbáltam ülésbe emelkedni. Ahol meg nem ment, ott segített ő. Ezt egymás után hússzor megcsináltuk, aztán pihenés közben megosztottam vele dilemmáimat:
– Képzeld, sajnos egyre feszesebbnek érzem magam, húz a gerincem balra, emiatt egyre többet ülök úgy, hogy majdnem teljesen ki vagyok dőlve a székből. Hiába próbálom visszahúzni magam, nincs annyi erőm, ha pedig véletlenül sikerül, öt másodperccel később úgyis visszadőlök.
– Hát, drágám, én is érzem, hogy sokkal feszesebb vagy, és nagyon kellene valamivel próbálkozni, ami ha egy keveset is, de lazítja a lábadat és a kezedet, de főképp a gerincedet.
– Lenne esetleg bármilyen kezelésre lehetőség?
– Az ide járó gyerekek közül többen kaptak már botoxot feszes izomzatba, de sokan voltak már fasciotomia izomlazító műtéten Barcelonában. Véleményem szerint nálad mindkettő opció lehet. Először viszont azt ajánlom, hogy foglaljatok időpontot a két szakember valamelyikéhez, akik ilyen botoxolással foglalkoznak Magyarországon. Tudom, hogy a botoxot leginkább kisebb gyerekeknél szokták alkalmazni, de ettől függetlenül egy kérdést megér, hogy milyen hatása lehet nálad.
– Ez az a szer, amit ráncosodás ellen is adnak? Mert akkor legalább már ilyen fiatalon büszkélkedhetek, hogy megelőzésképpen tettem valamit a később megjelenő ráncok ellen –mondtam, és nevettünk mindketten.
– Igen, Dalmám, ez ugyanaz, csak te nem arcba, hanem izomba kapnád, mert te már úgyis koravén vagy.
2023. november 30., a konzultáció napja. Délután háromra kellett odaérni a központba, ahol Botox Lady rendelt. Izgultam, de nagy reményeket fűztem ehhez az egészhez, ugyanis csupa jókat hallottunk a doktornő munkájáról. Abban bíztam, esélyt kapok rá, hogy én is kipróbálhassam. A kezelőbe léptünk, a hideg fény beterített mindent, a falak törtfehérek, gyanúsan hibátlanok voltak. A szag azonnal torkon ragadott: csípős fertőtlenítő, alatta műanyag és a friss felmosás fáradt elegye. A citromos illat csak álca volt, inkább savanyúan rákente magát a sterilre, a recepció túlságosan rendezett, a kézfertőtlenítő középen trónolt.
Pár perccel később kinyílt egy ajtó, és megjelent Botox Lady.
Nem olyan volt, amilyet elképzel az ember egy „csodaszeres” konzultációhoz. Nem volt benne semmi színház: középmagas, karcsú, sötétkék kosztüm a fehér köpeny alatt, haja szoros kontyban, mintha egyetlen szál sem engedhetné meg magának a szabadságot. A hangja halk volt, de vágott, mint a frissen élezett kés: nem volt bántó, csak könyörtelenül pontos. A szemében furcsa fény ült: nem hideg, inkább méricskélő, olyan, mintha az emberből rögtön térképet rajzolna.
– Jó napot, Dalma. Anyuka. Fáradjanak be – intett, és már fordult is, mintha időből lenne a legkevesebb.
– Kezdjük az elején. Terhesség, szülés. Hányadik hét? Oxigénhiány volt? Intenzív osztály? Mikor vették észre először a tónusfokozódást? – sorolta, és közben jegyzetelt.
Anyu válaszolt, én meg csak pislogtam Nem ehhez vagyunk szokva, általában megkapják a zárójelentéseket, ráböknek két mondatra, aztán kész. Ő viszont újra és újra visszakérdezett.
– Milyen a fájdalom? Mikor erősödik? Ülésben vagy fekve? Hány percet bír egyenesen? Éjszaka ébred a görcsre? – majd felém fordult: – Dalma, te hogy érzed, mi romlott az utóbbi félévben a legjobban?
– A gerincem húz balra. És… mintha minden egyre feszesebb lenne. Néha… úgy érzem, szétszakadok belül.
A doktornő bólintott, mintha ezt várta volna.
– Rendben. Most megvizsgáljuk.
Még mindig nem beszéltünk botoxról, se dózisról, se reményről. Csak arról, ami van. A doktornő odagurította a vizsgálóágyat, és intett anyunak.
– Átemeljük. Óvatosan – mondta, a hangjában egyszerre volt parancs és gondoskodás.
Feküdtem az ágyon. A plafon ugyanolyan törtfehér volt, mint a falak, de onnan nézve minden még sterilebbnek tűnt. A doktornő megfogta a lábam, lassan emelte, hajlította, nyújtotta. A mozdulatai szakmaiak voltak, de finomak: nem erőszak, hanem mérés. Aztán a csípőm, a térdem, a bokám jött. Megfogta a kezem, ujjakat nyitott, csuklót mozgatott.
– Spaszticitás… igen. Kontraktúra gyanú… itt – morogta félhangosan, mint aki magának rak össze egy képet.
Aztán hirtelen megállt, rám nézett. A kezében a lábam nem „láb” volt többé, hanem egy adat, egy táblázat cellája, amit kipipált.
– Hány éves vagy? – kérdezte.
– Tizenhét. – feleltem,
A doktornő szeme egy pillanatra sem rebbent. Nem kérdezett vissza, nem puhított, nem kereste a kíméletes szót. Csak letette a lábam az ágyra, és úgy mondta ki a mondatot, mintha valami végleges diagnózist pecsételne rá a levegőre:
– Tizenhét… – ismételte lassan. – Akkor most tisztázzuk valamit… A mai orvostudomány szerint ebből már nem hiszem, hogy lesz járás, kicsilány.
Közelebb tolta a papírjaimat, a toll megállt a kezében.
– És most figyeljenek – mondta, és a hangja hirtelen még keményebb volt, mint addig, mert már nem rólam beszélt, hanem rólunk, mintha egy gazdasági döntés lennénk. – Anyuka, magának kell eldöntenie, mennyi pénzt öl bele a fejlesztésekbe… mert lehet, ezt hasznosabban is elkölthetnék.
Fotó: Verena, kép forrása: Pexels