A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Lázasan kutattam át a táskám tartalmát a bérletem után, mert az a nyavalyás kis tok már megint elbújt a bélés méretes szakadásában. A mogorva hidrogénszőke kalauznő türelmetlenül álldogált mellettem egy darabig, aztán pikírten közölte, hogy nem kell sietnem, majd visszajön, ha végzett a többiekkel. Ez az arckifejezését tekintve egyaránt jelenthetett szakszerű jegykezelést vagy tömeggyilkosságot.
Ekkor pillantottam meg a tűzvörös sátrat a Pomáz előtti senkiföldjén. Ott virított egy terebélyes árnyékot adó vadalmafa alatt, közvetlenül a dübörgő hév szomszédságában. Egyből gondoltam is, hogy micsoda hülyeség ide felállítani egy sátrat, ebbe a vad zajba, mikor a rét túloldala sokkal nyugalmasabb, és ott is akad bőven árnyas fa. Leginkább a Himalája alaptáborában tudtam volna elképzelni, ott kifejezetten jól jön az ilyen feltűnő szín, hogy könnyen megtalálja az embert a mentőhelikopter. Itt a parlagfüves nyári pusztában azonban olyan kirívó volt, mint lakkcipő egy disznóvágáson.
A sínek melletti helyet választani olyan logikátlan marhaság volt, amit általában apám szokott elkövetni. Talán már ő is egy ilyen sátorban lakik valahol, futott át hirtelen az agyamon, de ebbe nem tudtam jobban belegondolni, mert a kalauznő hirtelen visszatért, és én még mindig nem találtam a bérletem.
Mikor másodszorra láttam a nyári hajlékot, már jobban szemügyre tudtam venni. Tényleg tolakodóan piros volt, és most már azt is tudtam, hogy miért apám jutott róla eszembe. A tűzvörös, gyűlölt esőkabát miatt, amit ő vett nekem húsz évvel ezelőtt, amikor együtt mentünk a jubileumi Illés koncertre a Szigeten. A szülinapjára kapta tőlem a jegyet. Gondoltam, legyen valamiféle közös programunk azon kívül is, hogy este együtt bámuljuk a tévét, miközben ő álomba sörözi magát. Anyámat felesleges lett volna hívni, akkor már hónapok óta alig mozdult ki a szobájából. Csak ült az ágyon, cigizett, és egész nap bámulta a régi Robert Redford filmeket.
Azt hittem, apám örül majd az ajándéknak, mert egész gyerekkoromban az Illésről, Koncz Zsuzsáról és az Ifiparkról áradozott, de ahelyett, hogy kiugrott volna a bőréből, hogy mennyire jó arc vagyok, inkább csak kelletlenül morgolódott, hogy milyen hely már az a Sziget, a Bródyéknak is elment az a maradék kis eszük, hogy ilyen mocsokban tartják a búcsúkoncertet, az inkább az Erkel Színházba való.
Aztán amikor leesett neki, hogy mennyire csalódott vagyok, megerőltette magát és elkezdte mondogatni, hogy milyen jó kis apa-lánya program lesz ez, de láttam rajta, hogy igazából a háta közepére sem kívánja a dolgot. Nem rajongott a szabadtéri programokért, mióta egyszer egy balatoni bringatúrán durván elkapta őt és a bátyját a jégeső. Össze is kellett varrni a fejét, még most is látszott a homlokán a forradás.
Amikor a bulit megelőző pár napban szakadni kezdett az eső, egyenesen pánikba esett, és bezsuppolt a kocsiba, hogy elmenjünk esőkabátot és vízálló cipőt venni. Úgy készült arra az átkozott koncertre, mintha a dél-amerikai esőerdőt akarnánk meghódítani. Ő választotta nekem azt a világítóan piros túrakabátot, hiába erősködtem, hogy ez teljesen felesleges pénzkidobás, mert az időjárás-jelentés szerint kedden már úgysem fog esni, de nem lehetett meggyőzni. Magának is vett egy rikító sárgát, meg egy iszonyú cikis, hozzáillő gumicsizmát, és még poénkodott is, hogy mi leszünk a legjobban öltözöttek a Szigeten. Naná, úgy néztünk ki, mint egy hotdogos stand reklámemberei. Ketchup és mustár, a két jóbarát.
A koncert napján persze hét ágra sütött a nap. Az esőre már csak a nagyszínpad előtti dagonya emlékeztetett. Én kifejezetten élveztem, ahogy a zene ritmusára tapicskoltam a sárban, apám viszont úgy állt ott, mint egy úri bánásmódhoz szokott koronaherceg, akinek éppen tönkrement a legszebb felöltője. Remekül szórakoztunk.
Aztán egyszer csak a tömegből elénk ugrott apám egyik országos cimborája, a Misi, aki egyből kérlelni kezdett minket, hogy menjünk vele a Csónakházhoz sörözni. Nekem semmi kedvem nem volt otthagyni a koncertet, a sört és Misit is utáltam, de apám szíves örömest igent mondott.
– Csak iszunk pár pohárral, mire vége a koncertnek, már vissza is jövök! – mondta könnyedén, azon a nyájas, behízelgő hangján, amit akkor használt, ha valamiről meg akart győzni. Aztán eltűnt a tömegben.
Természetesen nem jött vissza. A Csónakház oldalában enyelgett egy szőke nővel. A fülébe sugdosott, aztán mint egy éhes vámpír, belecsókolt a nyakába. A nő hátravetette a fejét, és kéjesen kacagott. Amíg földbe gyökerezett lábbal néztem őket, véletlenül hatalmas lyukat égettem a cigimmel az esőkabátba. Soha többet nem lehetett felvenni.
A sátor egész nyáron ott állt a réten, és akárhányszor láttam, mindig újabb emlék jutott eszembe apámról. Mintha a hév ablakában peregtek volna, akár egy végtelenített diafilm. Durván a húsomba mart valamennyi. Néha azon kaptam magam, hogy potyognak a könnyeim. A mogorva kalauznő egyszer még oda is jött hozzám, és megkérdezte, segíthet-e. Mit is mondhattam volna neki, csak megráztam a fejem.
Az a hülye vörös ponyva olyan lett számomra, mint drogosnak az anyag, minden nap látnom kellett, hogy ott van-e még. Bemeséltem magamnak, hogy apám igazából nem is tűnt el az életemből, hanem ott lakik abban a sátorban, a házunkhoz egészen közel. Ezt egyszerre éreztem vérfagyasztóan fenyegetőnek és simogatóan megnyugtatónak. Esténként, amikor a gyerekek már elaludtak, kitártam az emeleti ablakot, és csak bámultam bele a kietlen utca fülledt sötétjébe. Elképzeltem, ahogy befordul a sarkon, és megáll a lámpaoszlop alatt. Onnan bámult vissza rám egykedvűen, azzal a pökhendi mosollyal, amit akkor használt, ha számonkértünk rajta valamit. Folyton csak bámult, soha nem jött közelebb.
Összkomfortos kis pokol volt ez, amivel egész nyáron kínoztam magam. Szépen kitöltötte azt az ismeretlen nyugalmas ürességet, amit a hiánya okozott, és amivel nem tudtam mit kezdeni.
Aztán egy késő őszi délután megcsörrent a telefon. Egy kedves női hang szólt bele, és a lánykori nevemen szólított. Azonnal tudtam, hogy apám miatt telefonál. Magyarázta, honnan ismeri, de én a felét nem is hallottam, mert hirtelen csengeni kezdett a fülem, a homlokom mögött pedig már éreztem is azt a jellegzetes feszítést, ami akkor jön elő, ha felszökik a vérnyomásom. Azt mondta, az apám szörnyű helyzetben van, nincs hol laknia. Eddig egy barátja horgásztanyáján húzta meg magát, de már el kellett jönnie, mert ott nincs fűtés. Jelenleg egy lepattant munkásszállón lakik.
Tudtam, hogy ez lesz! Még alig telt el másfél év, mióta eladtuk a házat anyám halála után, és már nincs belőle egy forintja sem. Szédülni kezdtem, és szétáradt bennem a kárörvendők gúnyos elégedettsége. Bénító volt, hogy mennyire jólesett.
A nő szerint segítenem kéne, mert mégis csak a rokonom, akármi történt is köztünk a múltban.
Nem volt kedvem kinyitni a szám, hogy elmeséljem, hogyan tett az apám strómanná a ház eladásához a tartozásai miatt, és hogyan kockáztatta a gyerekeim anyagi biztonságát a perben, amit aztán az én nyakamba akasztott a vevő. Nem volt kedvem beszélni arról, hogy azt mondta, nem vagyok a lánya többé, ha nem adom neki az örökség rám eső részét is. Nem volt kedvem beszélni a több száz Hubertusos üvegről, amit a pincében, a garázsban és a hátsó kertben találtunk. Nem volt kedvem elmondani, hogy egyszer a zsúfolt utca közepén azt visítottam neki a telefonba, hogy miatta fogok elvetélni. Nem volt kedvem az egészhez. Nem akartam ezt tovább folytatni.
Lassan elemeltem a fülemtől a kagylót, és csak álltam a sötét folyosón. Órák teltek el, de az is lehet, hogy csak másodpercek. A révületből a kisfiam hangja ébresztett, kiabált, hogy menjek le, mert szakadni kezdett a hó.
Másnap reggel még mindig úgy esett, mintha nem is a héven, hanem egy hipersebességgel száguldó űrhajóban ültem volna. Unottan kémleltem a suhanó hópelyheket, miközben a homlokom a párás üvegnek nyomtam. A sátor még ott volt, de lassan elfedte a fehér zaj.
Fotó: Veronika Latysheva, kép forrása: Pexels