Senki se gondolná a faluban, hogy a csodaszép Mancó, aki negyven éve lelépett, a lehetőségekkel és ígéretekkel teli nagyváros egy külső kerületében, telefirkált betonkerítések között tengette életét.
Itt is rozsdás alkatrészek hevertek az udvarokon és loncsos, elvadult kutyák tépték a láncukat, mint náluk otthon, a telepen. Amikor leszállt a buszról, majdnem kificamodott a bokája egy gödörben, s kétszer is megkérdezte, merre menjen. Na, lenne csodálkozás, ha látnák ezt a kopott bérházat, alig mert belépni a rozsdás kapun, fél szárnya leszakadva. Aztán úgy szorította a cirádás vasrácsot, miközben a kopott lépcsőkön araszolt felfelé, hogy begörcsölt négy ujja. Minden pillanatban azt hitte, mikor lenézett a kopott sárga köves udvarra, hogy most fog leszakadni az egész mindenség, s ennek a balesetnek a híre az esti híradóban kivív majd magának vagy egy percet.
Az a szimpatikus szóvivő meg azt mondaná, hogy „bajtársaim nagyon hamar kiértek a helyszínre, de már nem tudtak segíteni”, s az otthoniak sóhajtoznának.
Eltartana az érdeklődés vagy két napig, hogy szegény Mártika így megjárta abban a hatalmas városban, ki tudja, mit kereshetett fenn, mert erről az útjáról nem szólt senkinek.
A potrohos szomszéd még tisztességből várna egy hetet, utána kezdene járni mindenfelé, hogy most mi lesz a házzal meg a kerttel, mert ő ugye szívesen megvenné, jutányos áron. Aztán jönne új pletyka, hogy igaz-e, hogy a szomszéd falu plébánosa már nem tart jegyesoktatást érdeklődés hiányában, hogy az utat javítani fogják (majd ha fagy), és bezár-e a kocsma.
A szíve majd kidurrant, a hátán egy verejtékpatak indult el, a csizmája egyre nehezebb lett, miért is ezt a prémeset vette fel? Elmosolyodott, mert csak ez az egy volt olyan, hogy felülhetett benne a vonatra. A kabátját is fél napig vasalta vizes ruha alatt, hogy nézzen ki valahogy.
Amikor megkapta a hivatalos közjegyzői értesítést, az öreg postáson látszott, hogy majd szétveti a kíváncsiság. Nem szokott ő idehozni ilyenféle értesítést, levelet se évszámra. Ő meg becsukta utána a kiskaput, alig tudta megemelni, megvetemedett a téli hónapokban. A kiskonyhában óvatosan felbontotta a levelet, amiben az állt, hogy örökölt egy lakást, meg iktatószám, rendelet, adatok.
Úgy megijedt, hogy fél óráig ült a hokedlin, és összefolytak a betűk a szeme előtt, persze szemüveget is kéne csináltatni. Elvégezte ő becsülettel a nyolc iskolát, meg szakmát is tanult, de ilyen kacifántos szöveget életében nem látott, az irodákkal, jogi dolgokkal nem nagyon volt dolga addig. A ház a szülei után maradt rá, egyke lévén kifizette az örökösödési adót, és kész. Férjnél nem volt sose, így a válási papírokkal, vagyonmegosztással se kellett bíbelődni, gondolta kicsit keserűen. Egyedül élt, s bár lánykorában Mancó volt a legjobb barátnője, de amikor ripsz-ropsz elhagyta a falut, utána nem tartották a kapcsolatot. Néha egy-egy színes képeslap jött, kimondhatatlan nevű tengerparti üdülőhelyekről, hogy „Üdvözletem küldöm: Mancó”, ez volt ráírva, más egyéb sose. Hol kereste volna?
Nem tudott róla senki semmit, nevelőszülei meg örültek, hogy megszabadultak tőle, nagyszájú, feleselő lány volt. Neki hiányzott a merészsége, az őszintesége, kalandvágya, ahogy éjszaka átmászták a kerítést, és megfejték a tehenet, másnap a vén Hagara néni mindenkinek elmondta, hogy lidérc járt az istállóban, és leveteti a rontást, kerül, amibe kerül.
Ők meg úgy nevettek, de úgy! Soha azóta nem voltak olyan vidám napjai. S annyi évtized után ráhagyta a lakását, törvényesen, ez is olyan fura volt, s mégis annyira jellemző arra a régen volt kiszámíthatatlan lányra, aki mindig tele volt hajmeresztő ötletekkel.
Mindenféle járt az eszében, úgy összevissza, mire felért nagy kínnal-keservvel a negyedik emeletre.
A kopott ajtó két kis üvege keménypapírral volt beragasztva, ahogy elővette a kulcscsomót a nagy barna ridikül aljáról, persze hangos csörrenéssel leesett a töredezett járólapra.
A szomszéd lakásból egy korabeli férfi lépett ki, és kapta fel, majd nyújtotta át, és rendesen köszönt, nem csak úgy a bajsza alatt. Be is mutatkozott, de ő zavarában csak azt értette, hogy valamilyen András. Segített kinyitni az ajtót, áporodott levegő csapta meg őket, ahogy a keskeny kis folyosóra léptek.
Egy szoba-konyha, fürdőszoba nincs, a WC meg közös az emelet végén. A szomszéd mindezt nyugodt-mély hangon, tényszerűen közölte.
Kitárta a szoba ajtaját, ő meg épp csak bepislantott fél szemmel, életében nem látott ekkora rendetlenséget. A konyhát legszívesebben kihagyta volna, de legnagyobb meglepetésére az olyan volt, mint a patyolat.
Igaz, a bútor régies, zöld-sárgára mázolt, üvegezett polcán nefelejcses kávés- és teáskészlet, a szemetes kiürítve, a mintás csempe hiánytalanul és tisztán ragyogott a vadonatújnak tűnő gáztűzhely fölött. Kinézett az ablakon, a messzeségben a hegy fölött ragyogóan sütött a nap. Nem is tudja, mi ütött belé, amikor levette a bádogdobozt a polcról, felismerte a ráfestett két kislányalakról, hogy ő vette Mancónak, amikor megkapták a szakmunkás bizonyítványt.Ránézett a kicsit tétován álldogáló férfire, és halkan megkérdezte: – Megiszik velem egy teát?
Fotó: Lisa from Pexels, kép forrása: Pexels