Abban az időben sok háborús filmet mutattak a tévében, és bár egyikünk se nézhette meg, mégis akadtak olyanok az utcánkban, akik különféle trükkökkel kilesték a műsort. Másnap aztán látszólagos lazasággal mesélték el a szörnyű jeleneteket, amik miatt szinte szemernyit sem aludtak a sötét gyerekszobák mélyén. A legrettenetesebb mindig a kémek kínzása volt, amit délutánonként valamelyik négyemeletes poros udvarán mindenképpen el kellett játszanunk. Én többnyire az ellenség csapatához tartoztam, akik megpróbálták kiszabadítani fogságba került emberüket, és amikor a kém jajgatása már az udvaron kívülre is elhallatszott, megkezdtük a támadást. Mindez verekedéssel végződött, ahol már nem számított, hogy ki kivel volt, azt ütöttük, aki a kezünkbe akadt.
Egy ilyen alkalommal éppen egy szomszéd házban lakó srácot gyomroztam, amikor megjelent a kapuban Mária néni. Mária néni a házunkban lakott, szigorúan tekintett a világra, különösen bennünket, lányokat kezelt megvetéssel, akik részt vettünk a fiúk játékaiban. Elegánsan szabott kosztümökben járt, haja mindig szoros kontyba kötve, karján fekete retikül. Munkából jött aznap is, egy bankigazgató titkárnője volt.
Megállt a verekedők mellett, nem hangosan, de ellentmondást nem tűrő tekintéllyel megszólalt. A kimondott szavak varázsként hatva rögtön meghallgatásra találtak. A fiúk engedelmesen megtorpantak, felsegítették egymást, leporolták ruhájukat és egyenként hazaszállingóztak. Én is elengedtem a srácot, békéltetően megveregettem a vállát, aztán elindultam, hogy megkeressem a garázsoknál sarokba hajított iskolatáskámat.
A második emeleten vettem észre, hogy nincs meg a kulcsom. Megijedtem, mert néhány napja is elhagytam egyet, anyám már akkor szobafogsággal fenyegetett, sőt, most az övét hagytam el, amit reggel a kezembe nyomott. Igaz, volt még egy pótkulcs valahol a fiókosszekrény alján, de ahhoz először be kellett jutnunk. Lassan besötétedett, amire végigbóklásztam az udvart és a ház bejáratát, sikertelenül.
Kétségbeesetten ültem le végül lakásunk ajtaja elé, és azon tanakodtam, hogy milyen kifogást találjak ki, ha egy óra múlva megjelenik anyám, és újra csak legendásan szétszórt apámhoz hasonlítgat, aki két éve hagyott el minket.
– Kislányom, miért ülsz itt a földön? – riasztott fel Mária néni elmélkedésemből. Alig ismertem rá, tréningnadrágban és bő pólóban állt előttem, kezében szemetesvödör.
– Elvesztettem az utolsó kulcsot is – válaszoltam, és megpróbáltam feltűnés nélkül letörölni a nedvességet az arcomról.
– Ez az állandó verekedés! Nem ezekre kellene pazarolnod a délutánjaidat. Gyere! – mondta, és felvezetett a harmadikra.
Kint letette a vödröt, bementünk. Világos, barátságos lakás volt, kényelmes fotelekkel, tarka, virágos takarókkal és párnákkal. Azt hittem, leültet és itt várhatok anyámra, de ehelyett átment a nappalin egy kisebb szobába. A helyiség egyfajta műhelynek volt berendezve, csavarhúzók, satuk, reszelők, fúrógépek és kalapácsok kavalkádjában félig felnyitott, elektronikus gépek kábelei és fogaskerekei borították be a munkapadot. Mária néni kihúzogatott két-három fiókot, miután megtalálta, amit keresett, megfordult és szó nélkül visszaindult a folyosó felé. Lakásunk előtt egy ideig gyakorlott szemmel vizsgálgatta a zárdobozt, majd ahogyan a verekedő fiúkat rövid mondatával hazaküldte, ugyanazzal a tekintéllyel kattintotta fel annak szerkezét is. Az ajtó kitárult.
Akkor tanultam meg igazán, hogy ne higyjek a látszatnak, és hogy mindig van valahol egy kivezető vagy éppen bevezető út.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál.
(Fotó: Jaye Haych, kép forrása: Unsplash)