novella

Szombathelyi Árpád: Palira vesznek

Csengetnek.

Éppen csak megrezdül a levegő, inkább érezni, mint hallani.

Kimegyek, ahogy szoktam mindig a csengetésre. Szikár, negyvenes férfi áll a kapuban. Jó napot köszön, bár tegeződünk. Lehajtott fejjel áll előttem, a sapkája simlije alól zavartan villan rám fekete szeme. Azt mondja, rosszul lett az asszony az éjszaka. Bevitte az ügyeletre. Most lázasan fekszik, és kéne háromezer forint a gyógyszerre, annyiba kerülne, de nincs, pedig a gyógyszert ugye ki kellene váltani a gyógyulás érdekében. Én jutottam az eszébe, mert olyan sokat beszélgettünk az utóbbi időben, meg mondtam is, hogy segítek, ha szükséges. 

Erre nem emlékszem. Ha mondtam is ilyesmit, én valami munkára gondoltam, nem kölcsönre.

Nem régen ismertem meg. Nagyon beszédes ember. Sok mindent elmondott már magáról. Azt is, hogy Erdélyből átnősült ide, hátha jobban boldogul.

Ismerem az asszonyát is. Nevetős, testes nő, ránézésre csupa egészség. Hogyan is betegedhetett meg hirtelen? 

Sokszor jártam a falujában. Szép kis templomuk van, amit Makovecz Imre épített, ott van a Daniel-kastély, ami most üresen áll, és az Orbán Balázs-barlang is. Mind gyönyörű látványosság.

Elmondta, hogy szabadidejében fafaragászattal foglalkozik. Tényleg jól ismeri a faragó szerszámokat, a kapicsot, a vésőket, tud néhány kopjafa motívumot, és azt állítja, faragott pár székelykaput is, bár szerintem azt ácsolni szokták, csak a díszítést faragják. Mindegy is. A tény a fontos, nem a beszéd. Azzal, hogy fafaragásznak mondja magát, nem egyszerűen fafaragónak, nálam rányomta a viaszpecsétet a mondókájára.

A cserfát cserefának, az égerfát egérfának mondja, azt is tudja, hol vannak a legszebb égeresek, és otthon miért vágják ki méteres törzzsel az erdőket.

Én is szoktam szobrokat és kopjafákat, játszótéri fajátékokat farigcsálni, emiatt sorsközösséget érzek vele. Biztosan ő is segítene fordított esetben.

Várj, mindjárt hozom, és viszem is, miért ne vinném ebben a szorult helyzetben. Különben is, megadja majd a pénzt tizedikén, mert akkor kap fizetést. Az egyik helyi kőművesnél dolgozik. Ha valamikor szép térburkolat kell, csak üzenjek! Jutányosan lerakja, abban nem lesz hiba.

Másnap összefutunk az utcán, azt mondja, de jó, hogy találkozunk, mert éppen engem keres. Ha tudnék még kétezret adni, akkor a tegnapival együtt éppen ötöt adna meg tizedikén. Holtbiztos hozza, amint megkapja a fizuját.

Utánaszámolok. Tényleg öttel jön majd tizedikén.

Miközben leszurkolom a markába a kétezret, megkérdezem, hogyhogy itthon van napközben, és nem a munkában?

Szabit vett ki mára, az asszonyra vigyáz, de holnap már megy és rakja a kockakövet, mert ő a legjobb érzékű, legprecízebb térburkoló a cégnél, nagyon elégedettek vele, és ő kapja a legpénzesebb munkákat, amiből majd az én ötezremet is megadja tizedikén. 

Miért is ne adnék, eddig még nem kért. 

Pár nap múlva, amint hazaérek, mondják, itt járt a térburkoló, és nagyon sajnálta, hogy nem vagyok itthon, de majd visszajön, mert személyesen velem volna intéznivalója.

Biztosan előbb kapta meg a pénzét, és meghozza a tartozását, gondolom.

Már szól is a csengő, röviden, félénken berreg, talán szégyelli mások előtt, hogy ilyen helyzetbe került. 

Nem könnyű kölcsönkérni, még ha gyógyszerre kell, akkor is nehéz.

Szinte restelkedve nyitom a kaput. Tényleg ő az. 

Zavartan markolja a biciklikormányt, a szokottnál hosszabban szorongatja a kezem, ebből rögtön látom, valami gond van a megadással.

Azt mondja, nem javul az asszony, elment az utolsó fillér is a gyógyszerre, menne dolgozni, mert nincs egy fitying sem. Ezerötszáz kellene még, itt van már közel a tizedike, és adja a hat és felet. Biztosít, hogy nemsokára megcsinálja nálam a soron kívüli, jutányos díszburkolást, csak szóljak, mikorra gondoltam. Ha addig is akad valami fafaragászat, kopja vagy miegymás, azt is vállal. Most viszont rohan a gyógyszerért, minden perc fontos, amit a gyógyulás érdekében tesz. Ezerötszázzal a zsebében, pontosabban hatezerötszáz egyenleggel viszonylag fürgén pattan biciklire, amiből láthatom, hogy sürgősségi esetről van szó.

Tétován mondom magamnak: időben szólok, ha kell a díszburkolat, és akkor is, ha kopjafaragásban tud segíteni. Pillanatnyilag nincs ilyesmi.

Tizedikén már reggel viszket a jobb tenyerem, érzem, ma pénzt kapok. Lassan döcög az idő, dél van, már délután, elmúlt öt, azután este is, eltelik több nap, és eszembe sem jut már a kölcsön dolog, nem is gondolok rá. 

Egyik reggel megyek dolgozni az iskolába, hát az előtérben ott a kiváló térburkoló meg a lábadozó felesége, ebben a félhomályban tényleg nagyon sápadt, kócos a haja, kicsit talán fogyott is, amióta utoljára láttam, vagy csak szűkebb mackóalsó van rajta. 

A burkoló faragász hátrébb vonja asszonyát. A szokásos módon tekint rám, kissé lentről, a simli alól. Ha istent ismerek, adjak már négyezret, mert a főnök nem adta oda tizedikén a fizut. Pillanatnyi pénzzavar van nála is, de hétfőn már holtbiztos, hogy meglesz a fizetés, így a tíz és fél is az, hétszentség, mert ismerem őt, amit ő megmond, az meg van mondva, még soha nem maradt adósa senkinek, mondjam csak, ha mást hallottam róla. Nekem meg végképp nem maradna adósom, úgy verje meg a Jézuska.

Nem hallottam mást, mondom, és tényleg nem hallottam, mert nem is beszéltem soha, senkivel róla. Az asszony közben még hátrébb húzódik, és a szenvedőbb profilját mutatja felém. Rosszul fest így, a homályos előtérben.

Egye fene! Ne rajtam múljon az egészsége! 

Nem is tudom, miben bízva a zsebembe nyúlok, előkotrom a gyűrött bankóimat, és a kiváló térburkoló előretolt markába olvasom a négyezret.

Beszél még vagy fél órát, hogy milyen igazságtalan az élet, ami igaz is, de nem menne segélyért, ha éhen halna is. Szerencsére van munka bőven, mert elismerik a jó mestert.

Az asszony bólogat és tódít rekedtes hangon, hogy igen-igen, veri őket az élet, közelebb is húzódik újra, hogy nyomatékosabban mondhassa meg, mennyire ritka, megértő ember vagyok én. Kínosan várom, hogy elmenjenek. Mondom, hogy dolgom lenne, ami éppen most nem igaz, de szabadulnék már tőlük. Fizettem is, és a fecsegésüket is végig kell hallgatnom. Miért ez a büntetés kora délelőtt?

Hétfőre jön a hét többi napja, arra pár további hét. Már csak távol felsejlő emlékként gondolok néha a burkolóra és halovány profilú nejére. Olyankor megfogadom, hogy soha többé nem hagyom magam ennyire hülyére venni. 

Szép csöndes este van. Olvasgatva nyújtózkodom a fotelben, amikor a csengő hangosan, durván felberreg. Ki az atyaisten lehet az ilyenkor? 

Az utolérhetetlen térburkoló asszonya áll a kapuban a gombra támaszkodva.

Most már elengedheted a csengőt, mondom, és leszámolhatod a kölcsönöket, mert gondolom az ilyen sürgős. 

Ne szép, hogy éppen most viccelődök, amikor haláleset van. Nincs itthon az ura, éjjel-nappal rakja a burkolatot, mert sürgeti a határidő, de azonnal kellene még ötezer ötszáz, mert ki kell fizetni reggel a koszorút, és az útiköltségre is kellene pénz, de most mit csináljon, kitől kérjen, ha nem tőlem, aki eddig is segített.

Na, most nem járatsz meg. Legutóbb is becsaptatok, hogy nem adta a főnök a fizetést.

Láttam különben valamelyik reggel az urad az utcán, mondom, de villámgyorsan eliszkolt.

Igen-igen. Dolgozni ment. A buszra rohant akkor, mert a főnök nem jött érte autóval. Futott, de úgy is majdnem lekéste. Asztmás a szerencsétlen, akkor is majdnem rosszul lett. 

Holnap van fizetés. A temetésen találkoznak, aztán hazafelé beadják majd a tizenhatezret, mert ne gondoljam ám, még ha ennyire beteg is, hogy elfelejtette, mennyivel tartoznak – közben legördít pár könnycseppet-, de nincs más olyan jó szándékú ismerősük, mint én.

Utánagondolok. Tényleg nem lehet a városban, de még a megyében sem annyira balga jószág, mint én. Viszont tényleg tizedike lesz holnap. Fizetésnap. Talán mégis meghozzák, ha most utoljára adok. Ha pedig nem adok, akkor soha nem kapom meg az eddigieket sem, az holtbiztos. Különben is, lemondtam már róla. Kínban érzem magam, mennyire palira vettek, de hátha mégis megérne egy próbát. 

Nem hívom be, de a kaput nyitva hagyom. Mondom, vigyázzon, nehogy kimenjen a macska az utcára! Visszaténfergek a házba. Gondolom, utánam sandít, tudja, hogy most is leszurkolom felém nyújtott markába a pénzt.

Néha összefutunk az utcán vagy a boltban, olyankor igyekeznek gyorsan eltűnni előlem. Leginkább másfelé néznek, mintha nem vennének észre. 

Aztán összetalálkozom az asszonnyal. Nincs már ideje átmenni az utca másik oldalára. Kérdezem, ott van-e nála a tizenhatezer. 

Nincs elfelejtve! Villan rám fekete szemével és sunyi mosollyal, majd eliszkol.

Leave a Reply

Discover more from Felhő Café

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading