Úgy kezdődött a napom, hogy a bankautomata kiadott huszonöt darab ezerforintost.
Rögtön azután csörgött a mobilom, a farmerdzsekim összes zsebébe benyúltam, de csak az utolsóban találtam meg a nyavalyást. Mire kibányásztam a zsebkacatok közül, éppen elhallgatott.
Hova a fenébe tettem a szemüvegem, hogy megnézzem, ki vagy?
Pedig leraktam, emlékszem. Talán a fürdőszobában, amikor fogat mostam, vagy az íróasztalon, de nem ültem ott tegnap este óta, és reggel még rajtam volt. Megvan! Itt van a fotelben, amit szobainasnak használok, hogy ne legyen szanaszét a ruhám, itt van takarásban a zoknim és a gatyám között. Alig öt perce, hogy ide raktam, de hülye is az ember, még ha élesen is lát közben, milyen agyalágyult tud lenni néha. Azért sem hívlak vissza, ott pusztulj meg!
Na! Fene bánja, legalább megtudom, ki vagy, hátha sürgős.
Éppen nemrég határoztam el, hogy a továbbiakban nekem semmi nem lesz sürgős.
Erről a számról volt hívásom néhány perce. Ja! Te hívtál? Ne haragudj, de nem találtam a szemüvegem, és nem láttam ki vagy.
Ha felismerem a számot, az életben nem hívom vissza, soha nem kérdezi meg, van-e kedvem telefonon beszélgetni vele. Persze, ha utcán találkozunk is rögtön belevág, ráadásul kellemetlenül közeledik a fejével az arcom felé, már majdnem összeér az orra a szemüvegemmel. Hé, vigyázz! Eltöröd a szemüvegem. Hátralépek, ez meg csak tolakszik az arcom felé, és egyre csak mondja, csak mondja a magáét. Régen, ha közelről látni akartam valamit, például vásárláskor az apróbetűs ismertető szövegeket, árakat, hengerformára összezártam a tenyerem, és az így képzett távcsövecskén át felnagyítva láttam az apró betűket, de ez évekkel ezelőtt volt, ma már kell hozzá a pápaszem. Persze telefonon keresztül úgysem tudja összemaszatolni a szemüvegemet, de a kellemetlen érzésem a közelítésével így is megvan.
Mi a csudát? Van-e egy negyedórám? El akarsz mesélni valamit? Csak negyedóráim vannak.
Tanácsot akarsz kérni? Már kezdi is mondani.
Te, bocs, hívj fel később. Éppen keresnek, pityeg a telefonom.
Csak várjad!
Elmegyek a boltba reggeliért, ahogy mindig szoktam. Gyümölcsízű multivitamin ital sajtos kiflivel. Nagyon rá vagyok kattanva, havi hússzor legalább. Közel van a bolt, mégis autóval megyek, nincs kedvem gyalogolni, igaz máshoz sincs kedvem.
Két nő áll a kenyeres polc előtt, így nem férek a kiflikhez, de látom, van még öt.
Tanakodnak.
Mennyit vigyenek. Négy elég?
Vigyük mind az ötöt. Ó, hogy bassza meg!
Az angyalát! Most mi legyen? Negyedóra, amíg megsül a következő tepsivel.
De belétek rúgnék! Ha holnap előttem lesz valaki, kitekerem a nyakát. Ha úgy lesz, remélem ti lesztek azok. Felindulásból történne, jogos önvédelemből. Fel is mentenének. Ők szerencsésebbek, mint én. Egy kiflit meghagyhattak volna nekem. Elmondhatnám nekik, hogy sajtos kifli függő vagyok, évek óta azt reggelizek. Ha nem jutok sajtos kiflihez gyümölcs ízű multivitamin itallal, el van baszva az egész napom. Ezzel kezelhetnének a klinikán.
Jó! Akkor legyen placeboként az éjszaka sütött, vacak korpás zsemle. Hangosan koppan a pénztár futószalagján, amint leteszem. Ez már akkor is kemény volt, amikor kivették a kemencéből. De fejbe verném vele, aki csinálta. Tudom, nem a pék csinálja, a gép keveri megadott program szerint, de ma ez nem mentség, majd holnap az lesz, ha sajtos kifli is lesz. Addig pedig legyünk figyelemmel a hiánybetegségemre. Máris jelentkeztek a tünetei. Intenzív gyomorideg várható. Csak egy pénztáros van. Az életbe! Sorban állunk. Előttem áll az öt sajtos kifli, előttük meg egy bevásárlókocsi, dugig tömve, rajta lóg egy pofa, kártyával fizetne, ez a kártyaolvasó hót szar, jó, ha minden tizedik lehúzásra működik. Készpénzzel is fizetne már, de nem mérette le a krumplit, a pénztáros elmegy lemérni.
Elnézést! Mondja a pofa, és felém fordul. Na, jó! Kivételesen elnézem, pötyögi a pin kódját. Elrontotta. Na, még egyszer! Jó! Megvagyunk. Akkor mehetnénk is. Számlát kér, valami táborozóknak lesz. A csirkefogó! Elnézés visszavonva! Ez játszik velem. Kitaposnám belőle a szuszt. Türelem! A pénztáros már írja. Vagyis írná, de mégsem írja. A raktárajtó felé fordulva kiabál. Nem láttátok a számlatömböt? Bentről kiált vissza egy vásott férfihang. Tegnap láttam, de az nem az volt. Vicces vagy, kiált vissza a pénztáros. Egyik lábamról a másikra állok. Az öt sajtos kifli is ideges, feszelegnek, nagyon mennének már dolgukra. Itt van nálam, készletezek belőle, de viszem. Ne hozd, megyek érte.
Végre! Megvan a korpás, és hozzá a multivitamin. Megvehetném a gyógyszertárban tabletta formában is, korpás zsemle nélkül. Csak bedobnám egy kortyintás vízzel, és kész. Ezen jót röhögök, kezd bennem oldódni a feszültség. Elkap valami szórakoztató, inkább szórakozott állapot. Szinte humoros az egész, vagy inkább komikus színdarab, amit itt előadnak. De most már mehetek én is, reggelizhetek. Közben megnézem az íméljeimet, ahogy szoktam. De lassú ma ez a gép. Kín kivárni, mire megnyitja a levelezőprogramot.
Kín rágni ezt a zsemlét is. Kitörik a fogam, a fene a zsemle belébe. Kínok kínját rágom ki.
Mit kaptam sajtos kifli helyett? Mindenmentes kavicsot, vagy inkább egy többnapos lócitromot. Na, az mondjuk nem valószínű, mert hol vannak már a lovak és a lószarok. Eszembe jut, hogy nagyanyám havonta toklászos, lószaros masszával kevert agyaggal mázolta át a tanya konyháját, a kamrát és a szobákat. Felesbe kevert firniszt, egy rész agyag, egy rész lószar. Sokáig tartott, egész nap térdelt a földön, és egy kiselejtezett mackóalsóval húzta le az anyagot. A padlóknak tükörsima felületük lett. Különös, de nem volt büdös. Ez volt erre a legpraktikusabb anyag. Mik jutnak eszembe egy kurva száraz zsemléről Tanyán születtem, jó ideig tanyán éltem, és jellemzően hosszú távú az emlékezetem, kerekíthetnék néha novellát ezekből az emlékforgácsokból is.
Végre megnyílik a levelezőprogram.
Nézzük, ma kinek mi a fontos!
Hála Istennek, semmi hivatalos. Ma tehát nincs adminisztráció, gyors ügyintézés, nyugi van.
Szombaton portrékat rajzoltunk egy idősek klubnapja rendezvényen, kértem róla nyomtatott anyagot. El is küldték. De jók, kinyomtatom. Rajzonként fizették, aszerint, hogy mennyire tetszett a portré az alanyának. Volt, aki kettőt-hármat is kért, különböző nézetből. A fotókat rendszerint elteszem, mindig akad, akinek utólag kell még újabb rajz, festett arckép.
Mi van? Mi a fene történik most? Hány oldal ez?
Ez a bolond gép kinyomja itt nekem az összes korábbi címet, reklámot meg mindenfélét, csak a portrékat felezi meg hosszában. Találomra állítgatom, nyomogatom a klaviatúrát. Közben rágom a korpás zsemlét. Látom a billentyűzet telement zsemlemorzsával. Megfordítom, és kirázom a morzsákat, talán attól rakoncátlankodik. Most meg mi van? Nem reagál az egér mozgatására, meg sem felezi az arcképeket. Szívesen szétvernélek, de most csak kikapcsollak, mert nincs helyetted másik. Az informatikus holnap megnéz. Nagyanyámnak idősebb korában, amikor már volt televíziója, erre is volt kialakult technikája, mint régebben a mázoláshoz. Gyakran futott a kép, vagy rendezetlen, töredezett volt a képernyő, nagyanyám felállt a fotelből, odacsoszogott a készülékhez, és jól oldalba vágta a tévédobozt. A kép rendszerint helyreállt. Ezt a javítási módszert egy tévészerelő mutatta neki. Lenyúlok az asztal alá, és nagyot csapok a gép dobozára. Semmi. Tök jó. Semmi dolgom nincs, én meg felcseszem magam egy kurva zsemlén, ami pusztán csak ehetetlenül kemény. Hagyom, hogy legázolja a napom.
A francba az egészet, megyek festeni az alkotóházba. Ilyenkor, ha kicsit szétszórt, ideges az ember, üljön le a fotelba, dőljön hátra kényelmes, pihentető pózba, hallgasson valami ünnepélyes valcert, olvasson el egy kedves hangulatú verset, válasszon a napi teendők közül valami könnyed, szórakoztató elfoglaltságot, fessen, írjon, eddzen, hívja fel a barátait. Viszem a laptopot is. Megtetszett nagyanyám tévéjavítós módszere, írok belőle egy vidám, rövid szöveget, kicsit meghintem a lócitromos sztorival. Tetszik. Na! Nyomás a tanyára, amíg el nem felejtem a témát. Minden sztori frissen a legjobb, ahogy fodrozódik, jön magától.
Valami hiányzik a megszokott „magamról”. A szemüvegemhez nyúlok. Megvan. Végigtapogatom a zsebeimet. A telefonom is megvan. A tárcám is a helyén, itt a felső zsebemben. Hogy van ez? Azt a kurva életbe! Hol a fenében van az autóm? A boltba kocsival mentem el, és gyalog jöttem haza. Egyáltalán nem tragédia, inkább szórakoztató. Amikor az a telekocsi meg az öt sajtos kifli elterelte a figyelmem, idegességemben ott felejtettem az autót a bolt előtt. Ezen is nevetnem kell!
Jó, akkor egy kis séta nem árt reggeli után. Megvan az autóm is, a kedvem is megjött.
Micsoda remek, nyugodt, napsütéses alkotónap. Festek is, írok is.
Ez igen! Jobb se kell!