Hangácsi Zsuzsanna: A kalamáli
A pocsolya poshadni, bűzleni kezdett. A szag bántotta, de valahogy meg is nyugtatta. A harag, a tehetetlenség miatt érzett szégyen a Nappal együtt született benne újra minden reggel.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A pocsolya poshadni, bűzleni kezdett. A szag bántotta, de valahogy meg is nyugtatta. A harag, a tehetetlenség miatt érzett szégyen a Nappal együtt született benne újra minden reggel.
Szüljél te! Hármat. Sünt. Barom.
Zsanett maga sem szívesen gondolkodott ezen, érezte, hogy a férfi nem veszi komolyan őt. Ezt végül is logikusnak találta: a tanár jóval idősebb nála, okosabb, tapasztaltabb tekintélyszemély.
Az utolsó szeretkezésünkre gondolok. Nem vonult el a szobájába este, ahogy akkoriban már szokásává vált. Sőt, az elpakolásnál is segített.
A bocsánatomért esedezik, csak engem szeret, értsem meg, nem fordul elő többet. Megértem. Megpróbálom. Megnyugszik.
Elképzeli, hogy olyat tesz, amit képtelen megbocsátani. Mondjuk megcsalja. Kidobja az ajtón, a ruháit az ablakon, repülnek szerteszéjjel a pólók, zoknik, ingek; zokog, talán meg is üti, és esküdözik, hogy soha, soha többet.