A reptéren zsúfoltság, izgatottság, bőröndjeiket húzó, siető emberek fogadták Gábort. Véget ért az iskola, elkezdődött a nyári szünet, és ezzel együtt a tömeges szabadságolások ideje is. Hat éve, mióta külföldön dolgozik, nyaranta ő is hazarepül két hétre a Budapesten élő élettársához és hétéves kisfiukhoz. De ezen az életformán változtatni szeretne. Most jött el az idő, hogy a szakításról beszéljen a kisfia anyjával.
A nyitott lakásajtóban a fia várta, és a nyakába ugrott, mikor megérkezett. Anett éppen telefonált, őt egy vállsimogatással üdvözölte, majd bezárkózott Bencével a gyerekszobába, és egész délután játszottak. Csak este, miután a boldog és fáradt fiuk elaludt, tudtak négyszemközt leülni.
– Fontos dologról akarod veled beszélni – kezdte Gábor.
– Igen, én is veled – bólogatott Anett.
– Lehet, hogy ugyanaz mindkettőnk témája? – a férfi nehezen tért a lényegre. – Látom, még mindig fel van dagadva a bal kézfejed és alkarod. Fél éve nem tudják megmondani, hogy ez milyen allergiás reakció? Na jó, nem tudom, hol kezdjem, ezért belecsapok a közepébe: be akarom fejezni a kapcsolatunkat – mondta ki végre, és hátradőlt a székben, mint aki túl van a nehezén. Anett arcán nem látszódtak érzelmek.
– Sejtettem, hogy valami ilyesmire készülsz – a hangja is nyugodtnak tűnt. – A márciusi visszameneteled óta rendszertelenül, összevissza hívogattad Bencét, pedig tudod, hogy milyen fontos vagy neki. Ekkortól éreztem, hogy ennek nem csak a sok munka lehet az oka.
– Igen, áprilisban volt egy magyar bál Hagenben, ahol megismerkedtem valakivel. Többször el akartam mondani neked, de aztán úgy döntöttem, jobb, ha személyesen közlöm, mikor júliusban hazajövök.
Hallgattak. A csendet fülsiketítően verték vissza a szoba falai. A köztük lévő asztalnyi távolság hirtelen a végtelenbe nyúlt, és már alig látták egymást. Gábor kortyolt egyet az előtte álló pohárból, Anett egy elszabadult tincset próbált sikertelenül a füle mögé simítani.
– Már kigondoltam a hogyan továbbot is – szólalt meg a férfi újra. – A lakáshitelt továbbra is együtt fizetjük, utánam havi rendszerességgel kapod a német Kindergeldet, én Bencus tanulmányát, sportolását anyagilag támogatom, de külön tartásdíjat nem akarok fizetni. Az éves szabadságomat vele szeretném tölteni, és hetente beszélünk majd Messengeren. Ahogy eddig is – keményen kopogtak a szavak, mint jégeső a bádogtetőn. – Mit gondolsz?
Anett messziről jött vissza, tekintete csak lassan fogta be a pillanatot és állapodott meg végül a szemben ülő alakon.
– Látom, szépen elterveztél mindent – torkát a sírás fojtogatta, szeméből könnyek csorogtak. – Számomra a legfontosabb, hogy megmaradjon a jó kapcsolatod Bencével, nagyon szeret téged.
Gábor halkan kiengedte a levegőt, és mintha ezzel együtt egy nehéz súly esett volna le a válláról. Csak most tudatosodott benne, hogy milyen feszült volt.
– És te miről akartál beszélni velem? – kérdezte, és megnedvesítette kiszáradt száját egy korty borral.
Anett kifújta az orrát, megtörölte a szemét, és egy borítékot tett az asztalra.
– Az elmúlt fél évben rosszul diagnosztizálták a feldagadt bal karomat, nem allergiáról van szó – kezdte szipogva. – Tegnapelőtt kaptam meg a szövettani eredményt. Rákos vagyok. Negyedik stádiumban. Hétfőn jelentkezem az onkológián.
Ezek a szavak nem kopogtak, hanem dübörögtek, és olyan erővel szívták ki a szobából a levegőt, hogy Gábor úgy érezte, menten megfullad. Felugrott a székről, az erkélyajtóhoz rohant, feltépte, és nagyra nyitott szájjal harapta a lehűlt júliusi éjszakát. Pár perc múlva visszament az élettársához, és átölelte.
– Úristen, Anett! Ezt miért nem mondtad hamarabb?
– Mikor kellett volna mondanom? Én is az érkezésed előtti napon tudtam meg. És változtatott volna ez bármin is? Akkor nem jelentetted volna be a szakítási szándékodat? – Anett hangjában fájdalom csendült.
– Nem tudom, bassza meg! – Gábor próbálta visszafogni magát, nehogy felébressze Bencét.
Ekkor a zsebében lévő telefon halk pittyenéssel jelezte, hogy üzenete érkezett.
„Helló Macikám! Remélem, beszéltél A.-val, és ugye nem fogtok már együtt aludni????? Nagyon hiányzol, Maci, egyedül fekszem, és elképzelem, ahogy hátulról hozzám bújsz, becsúsztatod a kezedet a hálóingem alá… SZERETLEK, a napokban mindenképp beszéljünk! Jó éjt! Szívszívszívszív…”
***
A hétvége lázas keresgéléssel telt az interneten, más is meggyógyult már ebből a helyzetből, kell, hogy legyen megoldás, egy szalmaszál, egy reménysugár! Vasárnap délután Anett talált rá: „Hatalmas áttörés a rákkutatásban: egy injekció egyes betegeknél eltüntette a daganatokat” – hirdette a cikk címe.
Hétfőn egy örökkévalóságnak tűnt az a pár óra, míg Anett megjött az onkológiáról. Fáradtság és csüggedés tükröződött az arcán.
– Az orvos nem mondott semmi biztatót – kezdte. – Elvégeztek néhány gyors vizsgálatot. A limfocitaszámomat meg kell emelni, és utána lehet csak elkezdeni a kemót.
– És mi van a cikkben írtakkal? Működhet nálad? – Gábort ez érdekelte a legjobban.
– Itthon ez még csak elmélet, az engedélyeztetése évekig eltarthat, sajnos – Anett leeresztett vállal ült az asztalnál, kezével támasztotta a fejét.
– És külföldön? Németországban?
– Nem tudom. Erről nem kérdeztem a dokit – emelte fel a nő a tekintetét, és élettársa szemébe nézett.
– Utánanézek – kapta elő Gábor a mobilját.
Anett felállt az asztaltól, és bement a kisfiához, hogy jól megszeretgesse. Fél óra múlva Gábor is követte. Milyen hosszú tud lenni harminc perc, ha versenyt futunk az idővel!
– Bencus, anyát most elrabolom tőled, szeretnék valamit megbeszélni vele – simogatta meg a kisfia fejét.
– Oké, apa, de gyertek majd vissza, olyan jó hármasban játszani!
Kint, a nappaliban a férfi lehalkított hangon szólalt meg.
– Megnéztem az egészségbiztosítóm honlapját. Egy ideje már használják ezt az injekciós módszert, támogatják is. Rajtam keresztül te is megkaphatnád, de ahhoz – és itt tartott egy kis szünetet – a feleségem kell, hogy legyél.
Ma milyen játékos kedvében van a Remény – gondolta Anett –, az egyik pillanatban rám mosolyog, és int, hogy minden rendben lesz, a következőben pedig úgy eltűnik, mintha sosem lett volna itt.
– Hát akkor ezt a történetet le is zárhatjuk – hangosan csak ennyit mondott.
– Várj, Anett, gondolkodnom kell! – fújt egy nagyot Gábor. – Elmegyek sétálni, az segíteni szokott.
Séta közben kavarogtak fejében a gondolatok. Saját boldogságát kövesse, vagy hozzon ekkora áldozatot? Egy emberélet megmentése – és most a kisfia anyjának az életéről van szó – nem ér meg bármennyi áldozatot? Hogy néz majd tükörbe, ha a segítségével Anett meggyógyulhatott volna, de a mulasztása miatt meghal? Most hagyja cserben, amikor talán csak vele együtt lehetséges a gyógyulása? Nem, itt csak egyetlen jó válasz van, kristályosodott ki benne a következő lépés. Ezt meg kell értetnie a barátnőjével is. Mi lenne, ha működne ez a hármasság? A kérdések válaszokat sürgettek. Gábor elővette a mobilját, és felhívta Juditot.
– Szia Mackókám! De jó, hogy hallak! Tegnap az a rövid üzenet, nem igazán értek semmit! Annyira hiányzol, Maci! Folyamatosan rád gondolok, meg arra, milyen szerencsés is vagyok, benned megvan minden, amit a férfiakban eddig kerestem, veled már életem végéig…
– Erről az „életem végéigről” szeretnék veled beszélni, kedves – vágott a nő szavába Gábor. – Meg a házasságról…
– Házassááág?? – sikkantott fel örömmel Judit a vonal túlsó végén. – Te most megkéred a kezemet, Maci?
– Adj két percet, és elmagyarázom! – kezdett bele a férfi. – Anettel kötnék házasságot, de ez csak egy papír lenne, hogy megkapja a németországi kezelést, én téged szeretlek, az egész csak arról szól, hogy a kisfiam ne az anyja nélkül nőjön fel.
– Te normális vagy, Gábor? Azért mentél haza, hogy szakíts vele, most meg feleségül akarod venni? – Judit felháborodásában alig találta a szavakat. – Mindent értek én, persze, és azt kívánom, hogy gyógyuljon meg mielőbb! De így te házas ember leszel, és akkor mi lesz a közös terveinkkel? Ha meg meghal, jézusom, miket beszélek! Nem, ne haragudj, de ezen az úton nem tudok veled tartani! – és sírva kinyomta a telefont.
Gábor vett néhány mély lélegzetet, és miután megnyugodott lassan hazasétált. Cipőjét gondosan a tartóba tette a többi mellé, megmosta a kezét, majd bement a konyhába, ahol Anett a vacsorát készítette. A nő ránézett, és csak a szemével kérdezett.
– Holnap hívjuk fel a polgármesteri hivatalt! – válaszolta a férfi a ki nem mondott kérdésre.
Fotó: wutthichai charoenburi, kép forrása: Pexels