A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Eszter idegesen várakozott a magánklinika steril folyósán, minden ajtónyitásnál az remélte, hogy végre őt fogják szólítani. Nézegette a plakátokat: az állapotos nők mély áhítattal simították végig a kerekedő pocakjukat. Felidézte a legutóbbi alkalmat, amikor a kórházban járt, még mindig tűpontossággal emlékezett, hogy ugyanott állt arra várva, hogy kiszedjék belőle a halott magzatot, a belső combján egy apró vércsepp utat tört magának, csak bámulta, miképpen a halott kisbabája magáévá teszi a kövezetet. Majd behívták, megragadták a karját, lefektették, ő összeszorította a combját, mintha ezzel megakadályozhatná az egész procedúrát. De ekkor az orvos megmarkolta a térdeit, széttárta, az arcára helyezték az altatókészüléket, a szeméből csorogtak a könnyek, elkezdték törölgetni, a nővérkék a fülébe suttogták:
– Ne sírjon! Fiatal még, lehet gyereke. Minden rendben lesz, próbáljon megnyugodni, csak lazítson, mi itt vagyunk önnel, tényleg nincs egyedül, minden a lehető leggyengédebben fog történni.
A második terhességében ez már a tizenharmadik hét volt, ez a gyerek megmaradt. Mindig is szeretett volna egy gyereket, bár sohasem nem tudta megfogalmazni, hogy miért. A férjéhez is azért ment hozzá, hogy gyereke lehessen, tudta, hogy sohasem voltak egymásba szerelmesek. Meguntak várakozni az igazira, kínos randevúk és fájdalmas szakítások sorozata vezette őket egymáshoz, majd összekötötte őket örökre.
– Szilágyi-Hegedűs Eszter! – nyitott ajtót a nővérke, miközben a nevét kiáltotta éles hangon.
Szó nélkül felállt, lehajtott fejjel lépett be, illedelmesen köszönt, ismerve a protokollt az orvos íróasztala melletti székre helyezte a táskáját, a szoknyáját könnyeden felemelte, a bugyiját egy laza mozdulattal elindította lefelé, az kecsesen lecsúszott, a padlóra érkezve felkapta, a táskájába gyűrte, majd lefeküdt az ágyra, szélesen széttárta a lábait.
– Mészáros doktor úr mindjárt foglalkozni fog önnel, egy perc türelmet kérünk! – mosolygott rá a nő, mire ő csak biccentett egyet, jelezve a beleegyezését, a tenyerét a feje alá támasztotta, az arcát felemelte, mélyen belemerült a mennyezet egyszerűségébe.
– Szóval Eszter, igaz? – fordult hozzá az orvos, miközben még a gumikesztyűvel babrált. – Ez az első terhessége?
Eszter izmai egy szempillantás alatt ösztönszerűen befeszültek, a szívverése felgyorsult, levegő után kapkodott, a gyomra mintha kővé dermedt volna, egy szót sem volt képes kinyögni.
– Hm? Ez az első terhessége? – kérdezett vissza a férfi türelmetlenül, még mindig nem emelte rá a tekintetét.
– Nem-nem, ez a második – préselte ki a választ magából Eszter, miközben bezárta a combjait, feltápászkodott, lassan kiegyenesedett.
– Akkor ez már a második gyermeke lesz? Vagy abortusza volt? – kente a zselés anyagot a készülékre a férfi, majd az ultrahang monitorához fordult, hogy bekapcsolja.
– Nem, elvetéltem – mondta Eszter összeszedetten, figyelte a tükörben az éppen zajló jelenetet, amelynek a főszereplői ő maga és az ismeretlen férfi voltak.
– Zoli, kimegyek egyet kávézni meg elszívni egy cigit, rendben? – kérdezte a nővérke a szájában a szállal, miközben a pulóvere zsebében már az öngyújtója után kutatott.
„Zoltán… nekem nem ezt a nevet mondta” – húzta fel az egyik szemöldökét Eszter, egyszerre könnyebbült meg, majd lett végtelenül szomorú. Úgy tudta, hogy a férfit Benjáminnak hívják, 33 éves, zsidó származású izraeli katona, aki teljes szívéből a hazájának ajánlotta fel az életét, kész lenne hősi halált halni érte, de előtte még nyaral egyet Budapesten. Úgy tudta, hogy a férfi egyedülálló, régóta nem volt együtt senkivel, hiányzik neki a szerelem, egy nő érintése, a finom testének édes illata – tizenöt évvel ezelőtt Eszter képtelen volt ellenállni ezeknek az émelyítő szavaknak. Megadta magát: az első pillanattól kezdve úgy érezte, hogy leginkább jólneveltségből menekül el vele a végzős bankett utáni kocsmázásról, nem pedig nyers kívánalomból. Sőt, mikor órákkal azelőtt leszólította a pultra támaszkodva, már akkor is azt gondolta, hogy csak kedvességből hagyja, hogy a férfi egyáltalán beszéljen hozzá. Miután Eszter beleegyezett, hogy elmegy a férfival a lakására, belekarolt az egyik karjába, szorosan átölelte, összekulcsolta a kezét, soha többé nem akarta elengedni. Méteres léptekkel vágtattak át a hetedik kerületen, és Eszter bárhogyan is áltatta magát, alkoholtól bódult perceiben volt bátorsága beismerni, hogy az a húsz perc, amíg a férfi lakása felé baktattak, az életének egyik legszebb időszaka volt. Eszter azt érezte, hogy kívánják, és jó érzés volt kívánva lenni, még ha nem is az az osztálytársa volt a pasas, akiről kilencediktől kezdve álmodozott.
Amikor felértek a férfi lakására, Eszter rögvest befordult a fürdőszobába, rátámaszkodott a mosdókagylóra, a tükörben belenézett a saját tekintetébe: „Most elveszted a szüzességed!” Nagyot nyelt, mélyet lélegzett, utoljára megigazította a haját, végigsimította a ruháját, aztán kilépett pontosan tudva, hogy mi vár rá. Ahogy belépett a nappaliba, valami végzetesen eltört benne mélyen, legbelül: a férfi már ott ült a kanapéján elterülve, a keze mélyen a nadrágjában volt. Esztert annyira megrémisztette a látvány, hogy moccani sem bírt, egyenesen hányingere lett tőle, el akart volna menekülni úgy, ahogy azt az Exodusban olvasta. Akkor a férfi abbahagyta, felállt, mellélépett, gyengéden belemarkolt a hajába, elfordította a fejét, elkezdte lentről felfelé cirógatni a nyakát, megcsókolta. Eszter csak ott áll, bámulta a férfi átszellemült arcát, az ajkait szorosan összezárta, hogy ne juthasson be a szájába. Majd a férfi megfogta a kezét, bevezette a hálószobájába, az ágyára helyezte, vetkőztetni kezdte.
– Nem szeretném – nyögte elfojtott hangon Eszter, a félelemtől alig hallhatóan gördültek ki a szavak a nyelvén.
De akkor már túl késő volt: a férfi elővette a síkosítót, az ujjaira vastag csíkot nyomott a nyálkás folyadékból. Eszter kedvetlenül ült az ágy szélén, a lábai elernyedtek, mintha nem is folyna bennük a vér, a karjai szétfolytak a teste mellett, azt gondolta, hogy a férfi nem hallotta a halkan elsuttogott óhaját. Az ablak üvegéből bámulta az egész jelenetet, mintha nem is tudna semmit sem tenni ellene, mintha nem is ő ülne ott, hanem egy idegen. A kórteremben is pontosan ugyanígy érezte magát: legszívesebben elszökött volna szégyenében, de helyette belemélyült az ablak tükrének végtelen simaságába.
– Kérem, hátradőlne, és feltenné a lábait, hogy meg tudjam vizsgálni? – emelte rá a tekintetét a férfi, a pillantásából kiolvasható volt, hogy nem ismerte fel Esztert.
Eszter nem mozdult, semmit sem szólt, meredeken a férfi szemébe nézett. Ahogy a nézésük összetalálkozott, a férfinak bevillant az a szégyenletes éjszaka, amit együtt töltöttek. Leengedte az ölébe a karjait, a tenyeréből kicsúszott a vizsgálati eszköz a padlóra, elmenekült Eszter pillantásából, a fejét lehajtotta, miközben szíve gyorsan vert, és a nyomasztó bűntudat járta át minden gondolatát. A csend súlya ránehezedett, mintha minden kimondatlan szó egyszerre akarná megfojtani mindkettőjüket.
Percekig ott ültek a fojtogató csendben, Eszter ridegen figyelte a férfi arcának apró rezdüléseit, úgy érezte, hogy abban a momentumban a puszta jelenlétével felülkerekedett a férfin, egy életre megsemmisítette. Lecsúszott az ágyról, a férfi íróasztala melletti székhez lépett, megragadta a táskájának szárát, lendületes léptekkel elindult, kitépte az ajtót, majd úgy csapta be maga mögött, hogy szinte az egész épület beleremegett. Sietve végiggyalogolt a folyosón, utoljára megvető pillantásokat vetett a kiakasztott plakátokra, kapkodva visszanézett, hogy a férfi nem követi-e. Ahogy kiért a klinikáról, teljes erejéből megfeszítette az izmait, hangtalanul ráordított az előtte elterülő metropoliszra, majd mély levegőt vett, szívét elárasztotta a győzelem érzése, az arcán mosoly jelent meg, ahogy a napfény megcsillant a házak tetején. A szél végigsöpört a haján, simogatta az arcát, a levegő illata telítette, minden porcikáját átjárta, és elégedetten végignézett rajta: végre örökre szabad.
Fotó: Paloma Gil, kép forrása: Pexels