regényrészlet
Keservesen nyüszögtem, hogy mi lesz velem, nem lesz gyerekem, nem lesz férfi az életemben, csak a viszonzatlan szerelem marad…
– Ez normális? – estem neki ismét.
De ő lazán csak annyit válaszolt, hogy teljesen relatív, mi a normális.
– Persze én is ezt mondtam ma este – jött ki belőlem már higgadtabb hangon, és hozzátettem, hogy tőle tanultam. Nem volt válasz, sem bűvös mozdulat, csak várakozóan nézett rám.
Végül előrukkoltam azzal a kérdéssel, hogy mit tenne a helyemben. Azt felelte, inna egy kis bort. Felállt, kinyitotta az üveget, és közeledett felém. Lekoppantotta a két poharat a kanapé melletti asztalkára, és megtöltötte őket, azután az egyiket felém nyújtotta. Tiltakozni akartam, hogy nem kérek, de nem ment.
Zsanna letette a kávéscsészét. Fészkelődött. Ebben a pillanatban ketten töltötték be a helyet, ő és a történet, és utóbbi közeledett a végkifejlethez. Továbbvittem hát a sztorit, miszerint már a nyelvemen volt a mondat, amit Fellegvárinak szántam, hogy „Majd talán máskor, egy másik helyzetben”, de valami nem engedte, hogy ezt kimondjam.
Ekkor úgy néztem Zsannára, mint egy bűnös, aki feloldozást vár. Láttam, ahogy váltakozott a szemében az izgatott koncentrálás és a lesújtó megdöbbenés.
Nem halogattam a befejezést.
– Fellegvári ezután leült mellém – meséltem a szenvedélytől mélyülő hangon –, és átkarolt, majd az italokat lassan letettük az asztalra, és akkor hosszan megcsókolt.
Zsanna sűrűn pislogott, és lüktetni kezdett az ér a halántékán. Ekkor bevallottam neki, hogy nem bírtam tovább tartani magam, és minden megtörtént, ami megtörténhetett, mégpedig ott a tengerparti nyaraló félhomályában az aprócska szófán.
Elhallgattam és elégedetten dőltem hátra. Sikerült belecsempésznem hazugságot, és még hitelesen is hangzott. A csöndben benne feszült Zsanna elfedett vágyakozása azután, amiről azt hitte, hogy az enyém.
De ez nekem épp csak egy kicsit számított, sokkal inkább az járt a fejemben, megértette‐e, hogy nem tudott volna megóvni az ostobaságomtól.
És az, hogy miattam nem kell bűnhődni sem, sőt az igazi Balázs sem akarta, hogy ő úgy vélje, kicsúszott a kezéből, és ezért szétzúzza a karját. Én nem vagyok a rejtett szabályai által manipulált, hamis gyengédséggel kontrollálható játékbaba. Éreztem a terünket. A hangom hullámai és a gondolataim egyaránt a levegőben rezegtek.
Zsanna kérdőn nézett rám, mint aki még reménykedik a folytatásban. Közel hajolt hozzám, hogy érzékeltesse, de nem szólaltam meg. Majd bátorságot merített abból, hogy ami velem történt, teljesen kívül esik kettőnkön, így fel merte tenni a kérdést, amire másképp nem szánta volna rá magát: hogy miért fontos ő nekem.
– Nem tudom – válaszoltam, és bevillant, hogy ugyanezt mondtam azután is, hogy beavatott a balesetébe, és megkérdezte, miért sírtam. Hitetlenkedően nézett akkor is.
A kérdés, amit ezután kaptam, elég bután hangzott:
– Ki vagyok én?
Az asztal peremét szorongató ujjai fehéredtek. Bár a naivitást megjátszotta, de az valóságos volt, hogy még soha nem vetett számot saját magával. Arra, hogy ki volt ő nekem, mindketten tudtuk a választ, amit nem lehetett tovább egyszerűsíteni annál, mint hogy a Fény, aki hiánytalanul betöltötte az univerzum rám vetülő, egyben engem is magába foglaló sávjának minden egyes pontját. De biztosan olyat mondtam volna, amit hallani akart, ha az igézete még ellenállhatatlanul hatott volna. Ám azt feleltem:
– Múzsa.
A válaszom legyengítette a maradék varázsát, becsukta a szemét, hogy erőt gyűjtsön, majd megint sugalmazóan nyitotta rám a tekintetét.
– Miért? – kérdezte ismét, csak ezúttal még sutábban.
– Nem tudom – feleltem megint szívből, de olyan volt, mintha szürke sziklát játszanék, azaz szándékosan elrejteném az érzelmeimet.
A kötet 2026-ban jelent meg az Ad Librum Kiadó Könyv Guru programjában, és a következő linken megvásárolható: