Sodorta a tömeg, idegen emberek testével ütközött, hagyta, hogy oldalba lökjék, és ő sem igyekezett kikerülni az előtte téblábolókat. Gyerekkora önfeledt dodzsemezései jutottak eszébe, a hullámzó tömegben most a színes kabátok voltak a színes villanyautók, gyorsan kellett irányt változtatni, hogy elkerülje a nagyobb ütközéseket, élvezte a lassítások és a hirtelen gyorsítások váltakozó ritmusát.
Janika nagy levegőt vett, mielőtt kilépett a peronra, jóleső érzés töltötte el, amikor megérezte, hogy az oxigén szétáramlik a testében, feszíti a mellét, bizsergeti az izmait és végigfut a hosszú utazástól elgémberedett tagjaiban. A benn tartott levegő kifújása után a megkönnyebbült sóhaj azt is jelentette, hogy megérkezett, itt van, álmai küszöbén egy idegen városban, ahol azelőtt csak a képzelete járt. Erősen a fejébe nyomta kedvenc baseballsapkáját, fogta a bőröndjét – ami itt, Kölnben nehezebbnek tűnt, mint odahaza –, és elindult a főbejárat felé. Örömmel vegyült el a szokatlan nyelvi hangzavarban, próbált el-elcsípni hangfoszlányokat, értelmes szavakat, de nem járt sikerrel. Hauptbahnhof, olvasta a főbejárat fölött a hatalmas neonfeliratot, amikor végre sikerült átvergődnie minden lépcsőn, alagúton és peronon. Megigézve nézte a forgalmat a pályaudvar előtt, igaz, hogy a legtöbb kocsi márkáját már ismerte, Zalánnal, a legjobb barátjával, évek óta szenvedélyesen töltötték le az internetről a nekik tetsző járgányok képeit, közben gyűjtötték az újságkivágásokat, posztereket, matricákat és régi autós kártyákat. De más volt itt látni a sok-sok metálfényezésű autócsodát, a csillogó felniket, hallani ezeknek a hatalmas gépeknek a motorzaját, a fékek csikorgását a nagyvárosi forgalomban. A taxik hosszú sorban kígyóztak a bejárat előtt, de az itteniek egészen másképp néztek ki, mint az otthoniak. A Mercedes a kedvenc márkái közé tartozott, így ámulattal nézte a kígyózó sort a taxis droszt mellett. Kedvenc lovát is Mercédesznek hívták. Márgát és Babát is szerette, de Mercédesz a barátja volt. Másfél éve lovagolta, sokat tanult tőle, robusztusságát, fekete sörényét és vidám szemét minden nap megcsodálta. Barátok voltak. Úgy is beszélt róla mindenkinek: Mercédesz, a barátom. Zalán, talán irigységből, talán féltékenységből, mindig kinevette ezért.
Berta mama a lelkére kötötte, hogy a pályaudvarról taxival menjen az iskoláig, meg se próbáljon buszra szállni. Ezt már meg is beszélte az igazgatóval, aki várni fogja.
– Itt van száz euró, de anyádék ne tudjanak róla! És felhívsz, ha odaérsz! – mondta az indulás előtti napon, amíg Janika szülei a konyhában tanakodtak a szükséges és szükségtelen ruházatról.
– Melegítőt az iskola ad – mondta Anna, és összeszedte az asztalon maradt evőeszközöket.
– Nem lehet egész nap abban a melegítőben, a kollégiumban miben lesz? – kérdezte István, idegesen sodorgatva a még meg nem gyújtott cigarettáját.
– Így is éppen elég nehéz a bőröndje.
– Fel is adhatjuk, ha szüksége van rá, és különben is, karácsonykor hazajön. De melegítő kell!
Berta mama soha nem vett részt a családi megbeszéléseken, mindent a saját belátása szerint intézett, többször hangot adva annak a nézetének, hogy a lánya nem is igazi sváb, azt pedig a lelke mélyén soha nem tudta megbocsátani Annának, hogy Janikát angol iskolába íratta.
A német nyelv tanítását így magára vállalta, az embernek vannak kötelességei, lányom, mondta többször, megfelelő mártírarcot öltve a szavakhoz. A mondás „Az embernek vannak kötelességei, fiam!” változatban is létezett, és nem kellett hozzá különleges alkalom, hogy a család újra és újra meghallgathassa.
Janika nyolcéves kora óta lovagolt, s kezdetben vagy a szülei, vagy Berta mama minden versenyre elkísérte. Tízéves kora óta utazott egyedül, de eddig mindig csak úgy, hogy valaki kiment vele a buszhoz vagy a vonathoz, és a vidéki vagy külföldi rokonok, ismerősök várták az állomáson. A legígéretesebb tehetség volt a korosztályában, minden versenyt megnyert, ezért döntött úgy a család – Berta mama fenntartásai ellenére –, hogy a gyerek menjen Kölnbe, Európa legjobb lovasiskolájába. Janika nem szerette azt a szót, hogy lovas. Ő zsoké akart lenni, attól a pillanattól kezdve, hogy először ült lovon a nagyszülei udvarában, Görcsönydobokán. A lovak jelentettek számára mindent.
A taxi begördült a hófehérre meszelt, piros cseréptetős főbejárat elé, a zúzott kavics ropogott a kerekek alatt. Janika 56 eurót fizetett a taxisnak, aki nem volt hajlandó elfogadni a borravalót.
– Azt ugye tudja, hogy maga az első magyar nálunk? – kérdezte Dr. Lehmann széles mosollyal, miközben az asztalán heverő papírok közt turkált. – Kiválóak az eredményei, ezért a legjobb osztályba tettük, ha nincs ellenére.
– Nem, nincs, köszönöm, igazgató úr – mondta Janika halkan. Zavarban volt, még soha senki nem magázta.
– Az uniformisait felveheti a földszinti raktárban. A szobája a másodikon van, a házirendet az asztalára készítettük. Hol tanult meg németül?
– A család fele német, vagyishogy sváb, de igazából a nagymama tanított.
– Nos, sok sikert! Menjen, helyezkedjen el, holnap már órái lesznek, de a lovakat megnézheti ma este. Viszontlátásra!
– Viszontlátásra, Lehmann úr!
Janika a raktárban felvette az iskola formaruháit – az iskolai emblémával ellátott kobak különösen tetszett neki –, és izgatottan szaladt fel a másodikra. Már nagyon várta a pillanatot, hogy megnézhesse a lovakat. Közben gyorsan beszámolt telefonon Berta mamának és a szüleinek mindenről, hamar túl akart esni a kötelező feladatokon.
A szobatársa, Bertrand – szőke, francia fiú, egy kicsivel alacsonyabb volt nála – korábban érkezett, épp a bőröndje kipakolásával foglalatoskodott.
– Szia, Jani vagyok – nyújtotta a kezét.
– Bertrand.
– Láttad már a lovakat?
– Nem még. Én is most jöttem.
– Van kedved?
– Ezt ráérek később befejezni.
A két fiú kettesével szedte a lépcsőket, s mintha évek óta az iskola tanulói lettek volna, olyan magabiztossággal közlekedtek az épületben, át a hosszú földszinti folyosón, a dupla üvegajtón keresztül ki a szabadba, hogy az alacsony gazdasági épületek mellett elhaladva elérjék az istállókat. Ahogy kinyitották a vasalt kaput, megcsapta őket az ismerős illat, a szalma, a bőr és a lovak selymes szagának a keveréke, amit csak istállókban érezhet az ember.
Lassan és áhitattal lépkedtek a boxok között, mintha az oltárhoz közelítenének egy fényes templomban, suttogva olvasták a neveket, hallgatták a lovak prüszkölését, megsimogattak egy-egy, a karámból kikukucskáló, kíváncsi lófejet. Néma és boldog szertartás volt ez, mint egy eskü, amiben a fiúk hallgatólagos fogadalmat tettek az elkövetkező évekre, sok-sok tanú előtt.
II.
Négyszázharminckilenc nap, tizenhárom óra és negyvenhét perc múlva Tornai János egy akadálynál ugratás közben leesett a Dalmira nevű kancáról, és életveszélyes sérülést szenvedett.
III.
– Contusio medullae spinalis, egyértelmű – mondta a világhírű neurológiaprofesszor, Uwe Braun (könyve a „Noradrenalin szerepe a gerincvelő sérülése és érzéstelenítése kapcsán kialakuló neurotoxicitásban” nemzetközi elismerést váltott ki), s a röntgenfelvételt továbbra is úgy tartotta az ablak felé, hogy kollégája is jól láthassa. Doktor Stefan Eirkuchen egyetértőleg bólogatott. – Kétségtelen – fűzte hozzá, és visszatette a kezében tartott kórlapot az ágy végéhez rögzített műanyag tasakba.
– Magánál van már a beteg? – fordult a nővérhez, aki még mindig a vérnyomásmérő szürke zsinórját igazgatta a páciens karján.
– Igen, magamnál vagyok – mondta Janika halkan, és felpillantott az orvosra. Doktor Eirkuchen meglepődve hajolt fölé, a kórterem hatalmas ablakán bezuhanó fény megcsillant aranykeretes szemüvegén. A professzor és a nővér is követték a mozdulatát, s előredöntötték testüket. Hárman pislogtak érdeklődve a hang irányába, és egy szempár tekintett fel rájuk a pillanatnyi csendben. Az orvosi maszkok mögül, és a beteg tejfehér kötése alól is csak a szemek látszódtak ki, apró rezdülésekkel próbáltak kontaktust teremteni egymással.
– Naggyon jó, naggyon jó! – hümmögte a professzor, és erősen megnyomta a szavak közepét, így próbálta leplezni lelkesedését, kevés sikerrel.
–Fájdalmai vannak, János? – kérdezte végül.
Janika gyors leltárt végzett a testén, próbálta mozgatni a karját és a lábát, sikertelenül.
– Nem tudom – mondta –, nem érzek semmit.
– Ez teljesen érthető a jelen helyzetben – szólalt meg doktor Eirkuchen, s megigazította szemüvegét. – Egészen pontosan a jelenlegi, szerencsés helyzetben. Sokkal nagyobb baj is történhetett volna. Egyelőre rögzítettük a gerincoszlopot, igy kell maradnia egy darabig. Türelem, türelem.
– De egy intenzív B-vitamin terápiával ki fogunk jönni belőle – dörzsölte össze tenyerét a professzor –, nem igaz, nővérke? No, csak folytassa, folytassa, a holnapi konzíliumon megbeszéljük a részleteket. A fájdalomcsillapító továbbra is marad, ahogy eddig.
Az orvosok nesztelen léptekkel kimentek a kórteremből, a nővér beírta a vérnyomást a kórlapra, és ő is távozott.
IV.
Contusio, fájdalom, türelem, orvosok, tehát magamnál vagyok, B-vitamin, meg a faszom – gondolta Janika. A szavak tompán zúgtak és kavarogtak a fejében, könnyűnek érezte magát, lebegett, és újra és újra visszazuhant a földre, aztán az ágyba, a nyeregbe, és csak vágtatott előre a fehér ködben, maga mögött hagyva az akadályokat, a lóversenypályát, az iskolát, Köln városát, és a ló csak repült vele, és a kórházi ágy is repült vele, a doktor Eirkuchen szemüvegén megtörő fény bevilágította az egész földet, Berta mama is súgott valamit németül, és a nagy kavarodásban Zalánnal dodzsemeztek a hóban, ezen mindketten nagyon nevettek, és elhatározták, hogy hóembert is építenek, de ő nem tudta megmozdítani a karját, és akkor látta csak, hogy a mindent elborító, ragyogó fehérség nem is hó, hanem orvosi köpenyes doktorok és nővérek állnak körülötte, és lepedőkbe és kötésekbe burkolják.
(Fotó: Lum3n, kép forrása: Pexels)