Bali Anikó: Két hír

Sárgán pislákolt az utcai lámpa, mikor a friss hóval borított járdára lépett. A faluszéli parasztházak mélyen aludtak a fagyos februári reggelen. A kémények utolsókat pöfékeltek az este megrakott kályhák parazsából, a házlakók egy rövid szundítás erejéig vállukra húzták dunyháikat.

• Eredj innen, Buksi! – suttogta halkan a lábához dörgölődő kutyának, mire az összegömbölyödve feküdt vissza ronggyal bélelt vackába.

Remegett, mikor bezárta maga mögött a rozoga kiskaput. Kezében egy kisebb sporttáskát tartott, erősen fogta a fülét, a hóra sem tette le, míg a tartóoszlopra húzta a drótfonatot. A rozsdás karikát még nevelőapja szerelte fel, hogy a kisebb testvérek ki ne szaladjanak az utcára. Anyja hiába kérte urát, hogy cserélje le rendes zárra a drótot, a sarki kocsma pultja mellett hol a pénz, hol az idő fogyott el a férfi szándékából.

Szíve hevesen dobogott, a legkisebb neszre is összerezzent. Magára burkolta puffos nagykabátját, s egy horgolt sállal egészen beborította fejét. Sietve haladt a szomszéd házak előtt, remélte, hogy senkivel sem találkozik a buszmegállóig. A falu csendjét csak a lába alatt ropogó hó törte meg.

Tavaly végzett a középiskolában, cukrásznak tanult. Szép, erős lány volt, korán érő típus, olyan csinos, mint az anyja! – mondták a falubeli öregek. A serdülő fiúk a kocsma korlátjára támaszkodva füttyögtek neki, mikor hazafelé tartott az iskolából. Hosszú szoknyákkal, bő pulóverekkel takarta magát a kíváncsi férfitekintetek elől. Az volt az álma, hogyha végez, ott hagyja a kis falut és saját cukrászdát nyit a városban. Anyja, aki a középiskolában esett teherbe vele, hallani sem akart cukrászatról, meg városi költözésről. Gyakran hangoztatta, hogy ő bezzeg lemondott az álmairól miatta, nem ment abortuszra, ahogy mások tették, neki bizony félbe kellett hagynia az iskolát, és saját lábára állnia minden segítség nélkül.

Helyzetükön az sem segített, hogy anyja néhány éve férjhez ment egy szomszéd falubeli, gyermektelen, özvegy férfihoz. Hamarosan három kistestvérrel bővült a család. Az éhes szájak, a sok szennyes ruha és a szűkös fizetés miatt minden dolgos kézre szükség volt a családban. Anyja alig várta, hogy befejezze az iskolát, s átvállalja tőle a helyi tiszteletesnél vállalt házvezetőnői munkát: a templom és a paplak takarítása mellett a sütés-főzést is ő végezte. Mikor megkapta a bizonyítványt, anyja beajánlotta a tiszteleteshez.

• Aztán nehogy szégyent hozz rám! A tiszteletes jó ember, hálásak lehetünk neki ezért a munkáért. Ha megbecsülöd magad, talán még főállásba is kerülhetsz – sziszegte a fülébe.

Hamarosan munkába állt, bár nem szeretett a templomban takarítani. A korábban nyugalmat árasztó templom falai most üresen kongtak a takarítás óráiban.  Senkinek sem merte bevallani, de viszolygott a festett arcú szobroktól és a mennyezeten repkedő gyermekangyaloktól. Az atya időre és jól fizetett, gyakran kisebb ajándékokat is küldött a kicsiknek. Dicséretként néha megpaskolta az arcát, megsimogatta a fejét, dicsérte fürgeségét, később egészen közel állt hozzá, és ahogy beszélt, a hátát simogatta.

• Na, ne félj! Nem akarlak bántani, ismerlek én gyerekkorod óta, kis Zsuzska. Anyádat is ismerem, mióta ide kerültem a faluba. Csak beszélgess velem egy kicsit!

Zavartan tért ki a simogatások elől, sosem szerette a testi közelséget, még nevelőapjától sem viselte el az ölelést. De a pap egyre merészebben közeledett hozzá, míg egyszer arra kérte, üljön a térdére. Nem mert ellenkezni. Akkor sem, mikor a pap egy idő után a combjait gyúrogatta. Közben meg azt mondta, csak jót akar, és hogy egy papnak is szüksége van némi kedvességre. Egy napon, mikor végzett a templomban, a tiszteletes útját állta a papalak felé vezető ajtóban, a sekrestye sötét falai között.

• Itt is takarítsd le a szekrényt!

Portalanítani kezdte az öreg, szúette almáriumot, megemelte a csipketerítőt, majd a falra függesztett feszület felé nyújtózott. Akkor kapta el a kezét. Csuklóját hátracsavarta, vállát az almárium pultjára nyomta, majd jobb kezével befogta a száját.

• Ne kiabálj, úgysem hall senki! – fröcsögte a pap a fülébe.

Őrjöngött, de a sötét, vastag falak mindent elnyeltek. A férfi áporodott lehelete és a templom tömjénszaga émelyítően kavargott gyomrában. A pap megemelte a lány szoknyáját, harisnyáját és alsóneműjét cibálta, miközben az rúgott és kapálózott, ahogy csak bírt. Lassan minden erejét elvesztette. Valamennyi izma egyetlen merev görcsként feszült a szorításban. Fejét rángatta, nyála ragacsosan csorgott a pap ujjai között, miközben az utat tört magának fiatal testében. Végül feladta. Csak a szabadulás pillanatára várt. A sekrestye magas falai közé szorult hangok lassan elhaltak. A feszület ide-oda himbálózott a falon, csak érdes hangja törte meg zokogását. Összegörnyedve esett a padlóra. A pap lihegve támolygott el tőle, megtámaszkodott a szekrény pultján, s lehajtott fejjel igazgatta fekete reverendáját. Vaskos kezével leporolta a nehéz posztó két oldalát, megigazította gombjait, végül a lányra szólt, de nem nézett rá:

• Menj, mosakodj meg!

Reszketve húzta el magát az atya lábától. Lassan felemelkedett, s görnyedten indult az ajtó felé.

• Mielőtt elmész, vidd a havi béred! És senkinek sem beszélhetsz arról, ami ma itt történt, megértetted?

Egy ideig dermedten állt, majd bólintott, anélkül, hogy felnézett volna.

• Ha megtudom, hogy elmondtad, az egész falu előtt bemocskollak. Téged és anyádat is.

Éjszakákon át zokogott. Napokig nem jött elő szobájából, betegségre hivatkozva került mindenkit. Nem akart visszamenni a paplakba, kérlelte anyját, hagyja, hogy más munka után nézzen.

• Mit képzelsz? Jobb, ha beletörődsz, sosem lesz belőled cukrász. Ez a nők sorsa. Nekem se volt jobb.

Anyjára nézett, gyűlölte az asszonyt maga előtt.

Eljött a nyár, az ősz, elmúlt a karácsony. Az ünnepek után nem volt hajlandó többé a lelkészhez menni, makacsul ellenállt anyja akaratának. Inkább vállalta az otthoni munkát és a kicsik felügyeletét, de ő soha többé nem akarta betenni a lábát a paplakba. Hamarosan felismerte a testében zajló változásokat. Senkinek sem szólt róla. Ismerte jól a jeleket. Végigasszisztálta anyja utolsó két szülését. Mindkét húga köldökzsinórját ő vágta el, majd a lepedőre csúszott véres méhlepényt ő ásta el a kert végében.

Egy ideje a kertvégi nyárikonyha lett az otthona, ott senki sem zavarta, senki sem láthatta egyre növekvő, napközben bő ruhákba rejtett hasát. A hónapok múltak, a napok egyre nehezebbé váltak számára. Hetekkel korábban eltervezett mindent. A kiskonyhába törölközőket, ollót, lavórt, nejlont készített, mind az ágya alá rejtette.

Február volt. Szakadt a hó, a hideg szél az ablakokba hordta a havat, alig volt mozgás a faluban. A templom harangja épp delet kongatott, mikor apró szúrásokat érzett hasában. A fájások egyre gyakoribbak lettek. Gyengeségre hivatkozott, majd korán elköszönt a családtól. A kiskonyha ablakán leengedte a függönyt, az ajtót kulcsra zárta. Tüzet rakott, vizet forralt, takarót készített a fekete nejlonnal letakart ágyra. Az összehúzódások estére egyre erősödtek, összeszorított fogakkal tűrte semmihez sem hasonlítható kínjait. A magzatvíz lassan szivárgott a lába között, a sűrű fájások görcsbe rántották fiatal testét. A lány összeszorított szájjal, némán tűrte a kínzó perceket. A fájdalmak hajnalig gyötörték, reszketett a kíntól, összekulcsolt kézzel, zsibbadtan könyörgött enyhülésért. Amikor úgy érezte, már nem bírja tovább, egy hatalmas reccsenés az ágyékában véget vetett szenvedésének. Aléltan bukott előre, arcát az összegyűrt lepedőre fektetve zokogott. Kinyitotta a szemét. Átnézett a hasa alatt. Fülelt. A lába között egy apró, nyálkás test pihegett. Óvatosan emelte át remegő lábát a pici felett, majd elvágta a köldökzsinórt és elkötötte. Megszabadította a kicsit a magzatmáztól, puha takaróba tette, majd magát is rendbe tette. A magzatlepényt fekete nejlonba tekerte és a parázsló tűzre dobta. Nézte, ahogy a fekete anyag lángra lobban, és semmivé foszlik a lángok között.

Felöltözött. A babát pokrócostól a fekete sporttáskába rakta. Nem nézett rá, kerülte a picivel való mindennemű érintkezést, csak egyetlen tincset vágott le sűrű, fekete hajából és a zsebébe dugta. A harangok elütötték a hatot. Indulnia kellett. Szaporán szedte lábait, kapkodva nézett a kanyaron túli buszmegálló felé. A fájdalom minden megcsúszott lépésnél frissen hasított belé. A busz lomha medveként döcögött az úton, s mint egy pufogó kályha, állt meg előtte.  Az ajtó sziszegve csuklott oldalra. Felszállt.  A sofőr rá se nézett, szó nélkül nyomta kezébe a jegyet meg a visszajárót. A leghátsó sorba ült, távol a többi utastól, akik üveges tekintettel, félálomban pislogtak az ablakon túli fagyos világra.

A táskát maga mellé rakta, a busz duruzsoló motorja elnyomta az apró hangokat. A város csak fél órára volt, a havas út meg-megdobta a busz farát, majd megállt a főpályaudvaron. A kórház felé indult. A táska egyre nehezebb volt gyengülő karján. Az épület sarkánál körülnézett, a bejárathoz sietett. A táskát az ajtó elé tette, majd megnyomta a csengőt.

Hétfő reggel két, megrázó eseményről számoltak be az újságok. Az egyik, hogy szombaton reggel Z. város kórháza előtt, egy sporttáskába fektetett, gondosan betakart, párórás csecsemőt találtak. Az anya ismeretlen, a rendőrség megkezdte a szükséges vizsgálatot.

A másik hír szerint a Z. városból kivezető út menti erdőszélen holtan találták a K. falubeli F. Zsuzsannát. A lány elvérzett, a helyszínre érkező orvosok már nem tudtak rajta segíteni. Kezében egy apró, fekete hajtincset szorított. A rendőrség megkezdte az ügy feltárást.