a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Már az is meglepő, hogy Stoner karaktere az első perctől fogva szimpatikus. Pedig az élete nem hagy nyomot a környezetében; erről Williams, az író már a regény legelején biztosít bennünket:
Undorító ez a szék. Ki volt az az elmebeteg, aki megajándékozta vele ezt a marhát? Ezt csak szuvenírbe kaphatta.
Online kezdünk, beszélgetünk Sárközy Bencével, a Libri igazgatójával. Közvetlen, kedves. A rejtettebb biztató szavak mellett elég egyértelműen beszél az írói karrier nehézségeiről, buktatóiról. Sok újat hallunk, vagy már ismert dolgokat, de máshogy.
Egy határozott mozdulattal behúzta a tolóajtót, miközben kicsit azért furdalta a lelkiismeret a sárosan bedobott cipő miatt. A robosztus IKEA szekrény külső, tükrös felülete kifogástalanul ragyogott.
Hiányoznak a közös álmodozásaink egy jövőről, ami soha nem jött el. A történeteink, amiknek szereplői voltunk. A telefonbeszélgetések, amikor egy kontinens választott el minket.
Borka egész héten megfelezte velem a kiflijét. Pénteken meg csak úgy odavetette matekóra előtt, hogy látta anyát a fodrásznál, rövid szőke lett a haja. Könnyek gyűltek a szememben, vártam hátha mond még valamit.
Emlékszel? Sehol nem ettünk olyan fantasztikusan fűszerezett kagylót provence-i módra, mint Léonnál, a Quartier Latin-ban, ha rágondolok, még most is összefut a nyál a számban.
A költőtányérba elsőként érkező szemes tojást Nagypapa gipszmásolattal helyettesítette, amíg – többnyire a következő napon – meg nem érkezett mellé a második. Akkor a gipszet visszacserélte az igazira, így a két fióka egyszerre kelt ki, és közel egyforma méretűek lévén egyik se nyomta el a másikat.
Az egyik mágnes, ami bevonz és nem ereszt, az mindenképpen az a magyar nyelv, amit Szabó T. Anna használ (én Térey Jánost olvasva sokkolódom még ennyire a nyelv gyönyörűségétől).
Már három hónapja, hogy statisztikakészítési lázban égett az asztalokkal telezsúfolt, neonfényes iroda, a gálya, ahol az éjjel-nappal csörgő telefonok szabják meg még a lélegzetvétel ritmusát is, és az operátorokat a headsetek zsinórjai láncolják a helyükhöz.
Egyik üzenet követte a másikat, egyre gyakrabban, egyre több mindenről és ma este végre találkoztunk. Olyan természetes volt közöttünk minden, az összes szó, mosoly, érintés és mozdulat, mintha ezer éve ismernénk egymást, mégis megvolt az újdonság varázsa. Már az első perctől megállás nélkül beszélgettünk és nevettünk. Rengeteget nevettünk. Már azt sem tudom, hogy mikor kacagtam ennyit utoljára, mikor voltam ennyire könnyed. Nem hittem, hogy tudok még ilyen felszabadultan boldog lenni, elengedni magam, ráadásul egy férfi mellett.
Némán állok a téren, felemelt fejjel, és tüntetek. Tüntetek azokért, akik sikolya bennük maradt, akik még mindig egyedül ölelik magukat bánatukban, akik még mindig azzal küzdenek, hogy ők tehetnek arról, ami velük történt, ahová születtek vagy amilyennek születtek…
Az asztalon hanyagul nyitva hagyott dohányzacskó árasztja magából a keserű dohányszagot, ami nem is olyan régen még édes volt, és a nikotinfűszer pedig szinte gyantás, de mostanra már arra sem tudta rávenni magát, hogy rendesen elzárja a zacskót, hogy ne kelljen a keserű, kaparós cigit szívni. A grinder teteje valahova elgurult, az aljában pedig csak egy szösszenetnyi maradék volt, fél cigire sem elég.
Tamás sohasem dohányzott, az apja tüdőrákban halt meg. Nóra zavartan bámulta az ablakból a fehér ködöt, amibe belerepültek, mintha a világ legizgalmasabb látványa lenne.
Amikor 1995-ben véget ért a délszláv háború első szakasza, én hazajöttem. Elegem volt a fájdalmakból. Ráadásul anyám megbetegedett, mellette volt a helyem.
